Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Székely György: Az átmenet dramaturgiája. Korai dramatikus emlékeink dilemmái

voltak, akik művészi alkotásaikban tudós pontossággal igyekeztek alkalmazni az antikvitás általuk ismert költői szabályait. Vegyük hát sorra azokat a műveket, amelyek a szophoklészi Elektrával kapcsolatosak, illetve a Parasitus-figurát érinthetik. Ebben a témakörben már sok alapos kutatást végeztek. Mégsem fölösleges, hogy eredményeiket, adataikat új szempontok szerint csoportosítsuk, illetve, hogy kibővítsük a kutatás körét. Újra meg kell vizsgálni azokat a forrásokat, amelyek Bornemisza Péter rendelkezésére állhattak, amikor nekiült, hogy viszonylag igen rövid idő alatt - valószínűleg csak néhány hét, vagy még annyi sem állt rendelkezésére - megírja a maga Elektradrámáját. Hogy munkájának csak kisebbik része az, amit ma szigorúbb értelmezésben „fordításnak" nevezhetnénk, azt mások - így pl. Koltay-Kastner Jenő, Nemeskürty István, Borzsák István

2 - már megírtak. Ezúttal azonban az Elektra-téma korabeli feldolgozásairól, illetve a Parasitus-figura váratlannak tűnő, mégis megmagyarázható feltűnéséről, beépüléséről szólunk bővebben. Tehát: a hagyomány. Köztudomású, hogy az antik hagyományból legkorábban Terentius műveit ismerték meg a nyugat-európai irodalmárok (hogy Hrotsuitha korai „keresztény Terentiusát" ne is említsük). Azután Plautus vált egyre ismertebbé, főként a XV. sz. második felétől kezdve; ekkor már a népnyelvbe is átültették, hiszen 1486-ban Ferrarában már olasz nyelvű Plautus-előadásokat lehetett látni.

3 1500-ban Terentiusnak és Plautusnak már francia nyelvű fordításai forogtak a tudósok kezén. Mivel pedig mindkét szerző műveiben visszatérő figura volt az „élősdi", a parasitus figurája - a név nem mint tulajdonnév, nem is mint szerepnév szerepelt, csak az életmód, foglalkozás megjelölésére szolgált -, ezért nem csodálható, ha az irodalmárok éltek is vele. Hogy csak egyetlen példát említsünk: a XVI. sz. elején a cambridge-i St. John's College-ban, az egyetemi színjátszók jelmeztárában sok egyéb mellett fellelhető volt a „parasite" jelmeze is.

4 Nicholas Udall 1550-53 között írt komédiájában, a Ralph Roister Doisterben pedig Matthew Merrygreek alakjában egy plautusi mintára szabott élősdit formált meg. De van hozzánk közelebb eső és Bornemisza számára nyilván ismert parazitavígjáték is, méghozzá az 1519-ben Bécsben (!) kiadott Gry Ilus, Bartholomeus Frankfordinus Pannonius vígjátéka, amelynek címszereplőjéül, főhőséül a szerző, egyébként budai iskolamester, éppen egy „parasitus"-t tesz meg. Nyugodtan leszögezhetjük hát, s még csak újat sem mondunk vele - amint ezt Borzsák István idézetekkel is bizonyította

5 -, hogy Bornemisza ismerte a szokványos plautusi élősdi-hagyományt. Meg is őrzött belőle néhány vonást a saját parasitusa számára. Bonyolultabb a helyzet a Szophoklész-adaptációval kapcsolatban. Először is: magától értetődik, hogy csak olyan műveket vehetünk figyelembe, amelyek az 1558-as évhatár előtt születtek. Szophoklész műveit, görög nyelven, először 1502-ben Aldus Manutius jelentette meg. Ettől kezdve a szöveg könnyen terjedhetett, s nyilván eljutott minden fontosabb oktatási központba, az egyetemekre is. Ezt az is bizonyítja, hogy már néhány év múlva Európaszerte latin nyelvű, illetve népnyelvi fordításaival, átdolgozásaival találkozhatunk. A Bornemisza-kutatás is mindenekelőtt ezek között - s nem annyira a görög eredetiben - kereste Bornemisza közvetlen forrását, munkapéldányát. Már most le kell szögeznünk, hogy eddig még nem találtak ilyet. Az időhatárba eső műveket két kategóriába lehet sorolni. Egyrészt azokat, amelyek a filológiailag hűséges fordításra törekedtek, illetve csak lényegtelen változtatásokat hajtottak végre. A másikba azokat a műveket, amelyek inkább átdolgozások, inkább csak kiinduló pontként használták fel Szophoklész tragédiáját, s néha csak ürügynek tekintették - lényegétől azért nem térve el - a saját mondanivalójuk megfogalmazásához.