Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Évfordulók - Nánay István: Az erdélyi színjátszás helyzete ma

két évben jelentősen megváltozott a befogadó közeg. Egyrészt a közönség is alaposan megfogyatkozott, hiszen a kivándorlók jelentős része éppen azokból a társadalmi rétegekből tevődött ki, amelyek leginkább színházjáróknak tekinthetők. Másrészt a többi közép-európai országhoz hasonlóan Romániában is sokkal fontosabbá vált a politizálás, a politikai események követése, mint a művészet; a lakásokban állandóan nyitva van a televízió, mert figyelni kell a híreket - nem is annyira a politikaiakat, mint inkább az életkörülményeket közvetlenebbül befolyásolókat. Harmadrészt a potenciális nézők jelentős részének annyira leromlott az egzisztenciális helyzete, hogy egyre kevesebben tudják megengedni maguknak a színházba járást. Az már elsősorban a színházak helyzetéből következik, hogy az utazás költségeinek (szállás, üzemanyag) drasztikus emelkedése miatt a kiszállások száma, a tájolás minimálisra csökkent, s ezáltal olyan nézőrétegek is kirekesztődnek a színházi élményből, amelyek a legjobban rászorulnak a magyar szóra, a magyar kultúrára, s éppen ezért többet is hajlandók lennének áldozni érte. Mindez együttesen azt eredményezi, hogy a színházak talajt vesztettek. Az a paradox helyzet állt elő, hogy a diktatúra szorításában jobban eligazodtak, hatásosabban be tudták tölteni a kisebbségi színház feladatait, mint most. Igaz, hogy akkor nem játszhattak magyarországi szerzőket, Caragialét, számos modern nyugati drámát, sőt jó néhány klasszikust sem, hiszen a cenzúra mindenben politikai gyúanyagot szimatolt, de kialakult a színházi metakommunikáció kifinomult eszköztára, amellyel még a rossz darabokban is „üzenni" lehetett a sorok között. Ma elvben mindent lehet játszani, s nincs szükség a rejtjelezésre. Akkor nemcsak társadalmi esemény volt a színházi előadás, hanem politikai is. Ma sem nem ez, sem nem az. Érthető tehát, hogy a színházak kapkodni kezdtek, lázasan keresik a helyüket ebben az új szituációban, s próbálják kitalálni, mivel lehetne visszacsalogatni a közönséget. Hamar kiderült, hogy az erdélyi magyar írók fiókjában sem találhatók tucatszámra a diktatúrában megírt, de színpadra nem került művek, az adósságtörlesztés tehát alig járható út. A közönségízlés általános állapota a túlzottan modern, avantgárd művek befogadását erősen korlátozza (arról nem beszélve, hogy a színházak sincsenek erre felkészülve). Marad a közönség szórakoztatása, amelyet hol igényesebben, hol kevésbé igényesen igyekeznek végezni. Mit játszanak a színházak? Érdemes végignézni az egyes színházak műsorát az 1991-92-es évadban, s kitekinteni a jelenlegi szezon terveire is. A kolozsvári színház igyekszik leginkább megtartani a rangjához illő igényességét. Hat darabot mutatott be: a Liliomfit, a Bánk Bánt, Spiró Csirkefejét, továbbá Erdmann Az öngyilkos, Ionescu A kopasz énekesnő és Jevgenyij Svarc A sárkány c. művét. A jelenlegi szezonban egy gyerekdarabot (Lázár Ervin: Bab Berci kalandjai, valamint a Szentivánéji álom, Márton Lászlótól A nagyratörő, Camus-tól A félreértés, Molnár Ferenctől a Doktor úr, Örkénytől a Pisti a vérzivatarban, és egy Hunyady Sándor-darab szerepel a műsortervben. Látható, hogy a program inkább komor, mint vidám, s ez a koncepció érezteti hatását a színház látogatottságának csökkenésében is. (Ehhez persze a már említett szociológiai tényezőkön kívül még az előadások ingadozó színvonala is hozzájárul.) Az operatagozat Huszka Mária főhadnagyát, Johann Strauss Cigánybáróját, egy-egy balettet (Mozart-, illetve Vangelis-zenére), valamint Verdi Simone Boccanegra és Erkel Bánk bán c. operáját mutatta be. Vásárhelyen Garcia Marquez Száz év magányának adaptációját, Lucián Blaga Gyerekkeresztesek c. drámáját, Móricz Zsigmond Sári bíróját, Vaszary Gábor az ördög nem alszik c. vígjátékát mutatták be, és megint egy adaptációt, Hrabal Szigorúan ellenőrzött vonatokját. A jelenlegi szezonban decemberig nem volt új bemutató!