Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Évfordulók - Nánay István: Az erdélyi színjátszás helyzete ma

Szatmáron Illyés Gyula Dupla vagy semmijét, Örkény Kulcskeresőkjét, Molnár Ferenc Doktor úrját meg egy kabarét játszottak. Az idei szezonban a Fekete Péter c. Eisemann-operettet, Neil Simon A napsugár fiúk c. színművét, Csukás-Bergendy Mesélj, Münchhausen c. musicaljét, Spiró György Csirkefejét és egy kabarét 'mutattak be, illetve terveznek. Nagyváradon Háy Gyula Mohácsit, Ionesco Haldoklik a királyát, a Páratlan páros c. kommerszt, s két zenés játékot: a Padlást és a Tokaji aszút. Szentgyörgyön a Sári bíró, Sastre Szájkosara Kari Schöhnheit Hit és szülőföld c, drámája, az Emigránsok felújítása, valamint két egyéni produkció, Nemes Levente hajdan betiltott Bajor Andor-műsora és István Márta Roncsderby-éiőaáása szerepelt a műsorban. Temesváron Csiky Buborékja, Göncz Árpád Rácsokja és Herczeg Ferenc Kék rókája alkotta a programot, míg idén a Scapin furfangjai, az Ágacska c. gyerekdarab és egy zenés vígjáték mellett Mrozek Tangója szerepel a tervekben. A Figura egy gyerekelőadást, Pöszmékör c. irodalmi kollázst, valamint Beckett Végjátékának Koponyatorony c. feldolgozását kínálta a közönségnek. Az idén már bemutatták Mrozek Ház a határon c. drámáját, valamint A tékozló fiú c. moralitást. A főiskolán Füst Milán Catullusát, Molnár Ferenc Játék a kastélyban c. vígjátékát meg a Rómeó és Júliát játszották, valamint a Liliomot, már ebben a szezonban. Ezek a műsorok egy adott pillanatot rögzítenek; messzemenő következtetések levonására, vészharang-kongatásra nem alkalmasak. Csak az előző időszak programjainak függvényében történő elemzés mutathatja ki pontosan azokat a tendenciákat, amelyek érvényesülni látszanak az erdélyi színházaknál; az azonban az eddigiekből is kitetszik, hogy a kommercializálódás erősebb, mint az értékteremtés. Ez a tendencia még inkább tetten érhető, ha nem csupán a darabok címére figyelünk, hanem magukra az előadásokra is. A már említett körülmények következtében a produkciók művészi színvonala meglehetősen alacsony; a társulatok többségében a fásultság, a művészi koncepció hiánya, a belterjesség miatt szakmailag és gondolatilag egyaránt felületes, rutinszerű, kidolgozatlan előadások születnek. Hiába választ egy színház klasszikus művet, ha a végeredmény semmilyen szempontból nem mérhető a dráma kvalitásaihoz, ha a produkciók stílusa (ha egyáltalán beszélhetünk stílusról) az írott mű értékeitől függetlenül egyneműsített, egy müvészetszociológiailag körülhatárolatlan, feltételezett közönségségízléshez leereszkedően igazodó. A leggyakoribb magyarázat, ami ennek a jelenségnek az értelmezésekor az erdélyi színházi - s nemcsak színházi - körökben hallható, a kisebbségi hivatástudat. Az a specifikum, amelynek meg kell különböztetnie a többségi színházat a kisebbségitől, nevezetesen: hogy a nyelvápolas és a kisebbségi identitástudat életben tartása és erősítése fontosabb a művészi értékteremtésnél. Ez a kényelmes álláspont egyszerre leszerelő és önfelmentő, s mint ilyen, elfogadhatatlan. Az erdélyi színháztörténet legfényesebb korszakai a bizonyítékai annak, hogy a kisebbségi hivatást is akkor tudták s tudják a legnagyobb hatásfokkal betölteni, ha a színház művészi specifikumának megfelelően nemcsak a templom, hanem a teátrum szerepét is maximális igényességgel megjeleníti. Ez a szemléletváltás ma még jobbára hiányzik az erdélyi színházak többségénél. Vannak tehát erdélyi színházak, de nincs összehangolt erdélyi színjátszás. Az egyes intézmények szinte teljes elszigeteltségben, a többiekről tudomást nem véve dolgoznak, nincs átjárás a színházak között, konzerválódnak a társulatok, ez is egyik oka a belterjességnek. Hiányzik az információáramlás; igen alacsony a kritika színvonala; olyan kritikus nincs is, aki valamelyest is átfogó képet tudna kialakítani az összes erdélyi színházról.