Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Évfordulók - Gajdó Tamás: Tények és legendák. A Kelemen László-irodalom

A húszadik század elején Kelemen László immár a nemzeti színjátszás teremtőapostola, „udvart járt legkisebb fiú", hivatalt és szerelmet cserélt a színészetért, akit az évszázados magyar átok, a visszavonás tudott csak eltéríteni attól, hogy eszméit diadalra vigye. Alakja a népmesehősök közé emelkedett: kortalan lett. Ezért még összerezzermünk sem szabad azon a kis hazugságon, amelyet Prielle Kornélia szedetett ólomba 1905-ben a Színház és Élet című folyóiratban. Hogy hihetőbb legyen története, Nagybányára helyezte, abba a városba, amelyet nem említett senki a Kelemen-irodalomban. „Alkalmam volt megösmerni Kelemen Lászlót, az első magyar direktort, aki öreg napjait élte ott. Előttem van hullámos hófehér haja, libegő szakálla." Prielle Kornéliát kíváncsian „meghallgatta" az agg direktor, s megsimogatta orcáját. „Ha nekem valaha ilyen Járikom lett volna, bejártam vón vele az egész országot." Persze Prielle Kornélia még meg sem született Kelemen László halálakor, így többi „tévedését" nem is kell megcáfolnunk. Kelemen László a mítoszteremtő utókor segítségével befészkelte magát a köztudatba, de alakját mégsem lehetett megragadni. 1919-ben Mados György próbált ezen segíteni addig nem ismert források másodközlésével. A Művészeti almanachban egy 1798-ban tervezett előadásról tudósított a Szirmay-család könyvtárában megtalált 1803-ban Kassai Horváth Máté kiadásában Bécsben megjelent Pesti tudósítások című könyv alapján. (Mondanunk sem kell, hogy ilyen könyv nem létezik, nem maradt fenn sem az Országos Széchenyi Könyvtárban, sem a bibliográfiákban, s a szerzőt sem ismeri Szinnyei Ferenc Magyar írók élete és munkái című lexikon.) A ritka forrás szerint Jancsó Pál, Ernyiné Termetzky Franciska és Kelemen László játékára mindössze hárman váltottak jegyet: az előadás így elmaradt. Kiss József lapjában, A Hétben, azonban még ennél is érdekesebb forrással rukkolt elő Mados: Kelemen László naplótöredékével. A forrás hasonlóan talányos, s ugyanaz vonatkozik hitelességére is, mint az előzőére: egy vedlett, viharverte könyv, amely a Vaycsalád hatalmas könyvtermének egyik homályos polcán szerénykedik. A „posoni könyvnyomtató műhelyben" 1827-ben nyomtatott, és Kolozsvári István által szerkesztett könyvecske. Címe: Pesti Mulattató. A feljegyzésekkel azonban a magyar színtörténet nem tudott mit kezdeni. Egyedül Lugosi Döme szólt róluk Kelemen Lászlóról írt művében. (A könyvre a későbbiekben még visszatérek.) Lugosi észrevette, hogy a naplóban közölt adalékok nem illeszthetők Kelemen László életének egyik korszakához sem. Ismeretlen írókat, színészeket, színdarabokat említ, vagy az ismert személyeket (Kazinczy, Vahot) illeszti teljesen valószínűtlen helyzetekbe. A jelmeztárból megörökíti Hamlet köpönyegét, amely zálogban maradt. Nemcsak azért nem helytálló ez a mozzanat, mert Kelemenek sohasem játszották Shakespeare művét, hanem azért sem, mert elképzelhetetlen, hogy zálogba elfogadtak volna színpadi kosztümöt ebben az időben, s éppen egy divatjamúlt darabot! Mados egyébként kétszer is közölte a töredéket, másodszor már nem könyvet, hanem olyan folyóiratot jelölt meg forrásul, amelynek mindössze egyetlen száma látott napvilágot Lugosi Dömének pedig azt vallotta „szorultságában", hogy Fónagy Endre volt nagyszalontai szolgabíró feljegyzéseiből készítette írását, s Kalmár Teréz nevét is ez a derék ember írta a cikkbe ceruzával. (Ilyen nevű színésznőt ugyanis nem ismerünk!) Lugosi Döme leszögezte, hogy míg az eredeti előkerül, a napló hitelességét fenntartással kell fogadni. Staud Géza mégis kiadta 1962-ben. A füzet bevezetőjében Lugosi Dömének adott tanácsot: keresnie kellett volna a kéziratot, s azon csodálkozott, hogy nem is-