Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)
Évfordulók - Gajdó Tamás: Tények és legendák. A Kelemen László-irodalom
nesz kerüljön a családjába. A leány belehalt a bánatba - Kelemen pedig azokat a koszorúkat, amelyeket a színpadon kapott, a szerencsétlen teremtés sírjára tette. Szilágyi Pál mentségére legyen mondva, hogy ő valóban Kelemen László unokaöcscse, Kelemen akár mesélhette is ezeket az érdeklődő gyermeknek. Azt is tudjuk, hogy színésznek a szava nem szentírás. Annál érthetetlenebb Váli eljárása, aki minden forrásmegjelölés nélkül mesél tudományos műben. Azt azonban jó érzékkel vette észre, hogy van egy nemesi származású, de mégis polgári pályát választó fiatalember, aki a magyar nyelvért, a magyar színjátszásért minden követ megmozgatott, s a bőséges levéltári források és a korabeli dokumentumok segítségével meg lehet tenni a magyar színjátszás apostolává, aki erre a szerepre azért is alkalmas volt, mert az idegen, a német kultúrától védte a születőben lévő magyart, miközben nem magyar származású vagy nem nemzeti érzelmű férfiakkal hadakozott. A kor igényelt ilyen hőst a színháztörténésztől. Bizonyos, hogy Váli visszavetítette Kelemen idejére a korabeli színházi gyakorlatot: a teljhatalmú igazgatót, aki anyagi és „erkölcsi" felelősséget vállal tagjaiért. Az első társulat színészei azonban közösen keresték a pénzt, és cselekedeteikért is maguk feleltek. Sehy Ferenc minden botránya után sértetlenül játszhatott tovább, s a Helytartótanácshoz eljuttatott beadványnak sem lett következménye. Váli könyvét a nagyközönségnek szánta: ezt stílusa, terjedelme, tudományos apparátusa is igazolja. Ebből fakad Kelemen László előtérbe állítása is. Mentségére szolgáljon, hogy a magyar színháztörténet-írás első csírája éppen az ő munkája, s az azóta eltelt száz esztendő sem tudta módszerét színháztörténet-írásunkból kivetni. Pukánszkyné Kádár Jolán 1940-ben írt tanulmányában így jellemezte Váli eljárását: „Minden mondának jellegzetes sajátossága, hogy egy hős köré csoportosítja az eseményeket, s hősének mindenben döntő szerepet tulajdonít. [...] Nemzeti színészeink öntudatra ébredésük idején ősök után kutattak, és így jutottak el Kelemen Lászlóhoz, kiről az úttörők közül még aránylag legtöbbet őrzött meg az emlékezés; társai teljesen elvesztek a személytelenség homályában. [...] Színészetünk története [...] Kelemen Lászlót megteszi vezérnek, ami nem volt soha, s ami nem is akart lenni." Váli Béla jól számított: könyvének hatására néhány évtizedig tartó Kelemen-kultusz kezdődött: Buja Lajos csanádpalotai tanító megállapította Kelemen halálozási idejét, felkutatta sírját, 1888-ban az Országos Színészegyesület égisze alatt Arad és Makó városának, majd Csanád megyének közreműködésével emlékoszlopot emeltek Csanádpalotán, Kelemen leszármazottai pedig sírkövet állítottak híres ősük hamvai fölé. Váli Béla - néhány kiegészÍT tést betoldva - kivonatot készített összefoglaló művének idevágó fejezetéből, amely 1888ban Aradon Kelemen László élete címmel jelent meg. Ha nem is vált Csanádpalota a magyar színészet Mekkájává, ahogyan a színészegyesület hivatalos fóruma, a Színészek Lapja remélte, de a megye és a család őrizte Kelemen László emlékét. Szmollényi Nándor 1906-ban kiadott A szegedi magyar nemzeti színészet százéves története c. művét egyenesen „Nagyságos Dr. Kelemen Béla országgyűlési képviselő úrnak mint a magyar nemzeti színművészet alapítója Kelemen László dédunokájának" ajánlotta hazafias tisztelettel. Természetesen Szmollényi műve tartalmazta a részletes Kelemenéletrajzot Szilágyi és Váli hihetőbb történeteivel fűszerezve. A könyv függelékében a szerző hasonmásban közölte Kelemen László Szeged városához intézett levelét, valamint Szeged bizonyítványát arról, hogy a Kelemen-féle társulat színvonalas előadásokat tartott, s erkölcsösen viselkedett.
