Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)
Függelék - Dokumentumok a két világháború közötti romániai magyar színjátszás idejéből, közli: Enyedi Sándor
ENYEDI SÁNDOR Dokumentumok a két világháború közötti romániai magyar színjátszás idejéből A kétszáz éves romániai magyar színjátszás történetében számtalan fehér folt van, a legszembetűnőbb mégis az 1918-1940 közötti időszak színházi életének feldolgozatlansága. Báró Kemény János (1902-1971) a harmincas évek elejétől a kolozsvári, akkor Thália Színház néven működő magyar színház intendánsa volt, a bécsi döntést (1940) követő időben a folyamatosságot képviselve - mint főigazgató állt a most már újra Nemzeti Színháznak nevezett intézmény élén. 1942. március 16-án a kolozsvári szabadegyetemen tartott előadásában leszögezte: „...azt tapasztaltam, hogy a kisebbségi színjátszás volt a színházcsinálás legigazabb iskolája, s mint ilyen, igen sok megszívlelendő példát és útmutatást tud felmutatni a jövendő számára..." Kemény e megállapításából adódik a következtetése is: Olyan iskola volt ez, amelynek tanulságai páratlanul gazdagok, s valóban szükséges is, hogy rendre feltárjuk őket... " l A történelem azonban közbeszólt. 1944 után olyan időszak évtizedei következtek Magyarországon és Romániában egyaránt, hogy e korszak színházi múltjának feltárása lehetetlenné vált. Az objektív számvetésre nem volt mód, nemcsak azért, mert időközben - az újabb sorsforduló következtében - a források jelentős része hozzáférhetetlenné vált, hanem főleg azért, mert az előző korszak (korszakok?) történelmi cezúráit nehéz volt politikailag megkerülni. Az új korszak a nemzeti értékeket tagadó, az osztályharcos szemléletet kötelezővé tevő elvárásai aligha viselték volna el egy viszonylag szabadabb korszak színházi eredményeinek tárgyilagos felmutatását, amikor e művészeti ág életben tartásáért folyó küzdelemből a kisebbségi sorsba jutott erdélyi magyarság minden társadalmi rétege (osztálya?) kivette a részét. így e fontos korszak színházi életének feldolgozása a későbbi idők színháztörténészeire maradt, akiknek már nem jelent tabutémát a két világháború közötti Románia magyar színházi életének alapos, monografikus jellegű feltárása. Hisszük, hogy ez a korszak már elérkezett: a munkát - amely nem teljesen előzmények nélkül való nagyobb intenzitással s ügybuzgalommal, de távlatilag lehetőleg a teljességre törekedve folytatni kell anélkül, hogy egy pillanatra is megfeledkeznénk azokról a szerény eredményekről, amelyekre a mai kutató máris támaszkodhat. Mert ha kisebb számban is, mint más korszakokra vonatkozóan, de vannak ilyenek. Janovics Jenő az elsők között próbálta fölvázolni az 1918 utáni évek magyar színjátszását: az 1937-ben kiadott Metamorphosis Transylvaniae c. kötetben megjelentetett dolgozatában 2 ; e vázlat bizonyos részeit egészítik ki Szentimrei Jenő különböző színházi tanulmányai, mindenekelőtt Szentgyörgyi Istvánról írt monográfiája. 3 Ugyancsak értékes részlettanulmányoknak számítanak azok a dolgozatok, amelyek egy-egy erdélyi város két világháború közötti színházi tradíciójáról szólnak: Indig Ottó nagyvárosi színjátszásról szóló monográfiájának megfelelő fejezetei 4 mellett sokat köszönhetünk Kötő József Brassó, 5 Arad, 6 Székelyudvarhely 7 színjátszását tárgyaló dolgozatainak, s ő az, aki emellett a kolozsvári színház 200. évfordulójára kiadott kötet 1919-1944 közötti korszakának fejezetét is megírta. 8 Eddigi publikációi alapján a színháztörténetben járatos szakma tőle várhatja elsősorban e korszak színházi múltjának monografikus feldolgozását.
