Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Függelék - Dokumentumok a két világháború közötti romániai magyar színjátszás idejéből, közli: Enyedi Sándor

Természetesen ahhoz, hogy a monográfia mielőbb megszülessen, arra van szükség, hogy hozzáférhetővé váljanak a két országban, Romániában és Magyarországon a témára vonatkozó legfontosabb források, a színháztörténeti dokumentumok, mert igazán hiteles, objektív tudományossággal megírt összegzés csak kritikailag számba vett, pontosan feltérképezett forrásanyag alapján képzelhető el. Nem korlátozódhat továbbá ez a munka csak Kolozsvárra, hanem ki kell terjednie mindazokra a városokra, ahol a magyar anyanyelvű polgárok sokszor a kedvezőtlen körülmények ellenére is próbáltak saját társulatot fenntartani, s a színészekre, akik vendégszerepléseikkel megpróbálták a színházi élet iránti fogékonyságot ébrentartani ott is, ahol az állandó színjátszás lehetőségei nem voltak biztosítva. A színházi élet nem szűkíthető le csupán a fontosabb színházi centrumokra vagy a fontosabb színtársulatokra, a vizsgálódást ki kell terjeszteni azokra a vendégjátékokra is, amelyeket a főleg Magyarországról érkezett alkalmi vagy állandó társulatok szerveztek - mint tudjuk, váltakozó sikerrel. A színházi élet valamennyi fontos aspektusának feltárásával válhat világossá, hogy Erdélyben egy nagyon kritikus történelmi szakaszban miként sikerült az akkor 127 éves színjátszás hagyományait tovább folytatni - mégpedig úgy, hogy a viharos évtizedek alatt, a színjátszás 148. évében, amikor újabb korszakatár következett - a szükségből erényt kovácsolva -. az erdélyi színészet új törekvéseket mutathatott fel, és adhatott át folyamatosan a következő nemzedékeknek. Az alábbiakban négy olyan dokumentumot közlünk, amely e korszak színházi életének egy-egy eseményét, epizódját villantja fel. Az első dokumentum egy Janovics-beszéd szövege 1920-ból, a trianoni békeszerződés napjaiból. Elmondott beszéd, a sok-sok memorandum egyike. A színházat már kiköltöztették (kiebrudalták!) saját otthonából; a konfliktussorozat a magyar színházi élet megmentéséért folyt, s a drámai napok (hetek, hónapok) után - mintha a megnyugvás következett volna el. a sok-sok bizonytalanság után egyfajta bizonyosság, fellélegzés vagy fegyverszünet a békekötés reményében a harcoló felek között: 1920. július 5-re Goga Octavian (18811938) művészeti miniszter utasítására Emil Isac színészeti felügyelő közös tanácskozásra, értekezletre hívta az erdélyi nemzetiségi színigazgatókat: Janovics Jenőt (Kolozsvár), Erdélyi Miklóst (Nagyvárad). Róna Dezsőt (Arad), Szabó Pált (Brassó), Szabadkay Józsefet (Szatmár). Neményi Lipótot (Nagykároly); továbbá a színi kerületek igazgatóit: Fehér Imrét, Kovács Imrét, Gáspár Jenőt, Krasznai Ernőt, Sebestyén Gézát, a németek közül Bauer Leót és Günther Idát. Isac Emil itt ünnepélyesen közölte, hogy Goga 1920. szeptember l-jétől egy évre mindenkinek működési engedélyt adott. Ez volt a nemzeti színészet és az új hatalom első nyilvános párbeszéde, ezen az értekezleten mondta el Janovics Jenő az itt közölt, az erdélyi sajtóban kivonatosan publikált

9 nagyhatású beszédét, amelyben jelezte: annyi a megoldatlan kérdés, hogy ez a párbeszéd kezdete lehet csak. A második és harmadik dokumentum gyors, tömör követi jelentésnek készült egy-egy magyar színtársulat romániai vendégszereplése alkalmából. Az 1931-ben szervezett, a színészeti szövetség társulata által tartott vendégjátékot a szervezetlenség miatt nem kísérte siker, de egy évvel később a Király Színház vendégjátékát már annál inkább. A következő dokumentum 1933-ból való; a kolozsvári színházi helyzetről nyújt átfogó, bár nem minden szempontból tárgyilagos képet. A színházi válságból kilábaló kolozsvári színház a megújulás lehetőségeit, útjait keresi. Sok érdekes vonatkozást tartalmaz a jelentés, de nem mentes az elfogultságoktól sem. „A magyar színház rossz szellemeként" aposztrofált Kádár Imre politikai menekültként került Erdélybe, és Janoviccsal ellentétben ő