Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Színháztörténet - Gajdó Tamás: Egy Nyugat-matiné története. Balázs Béla: A kékszakállú herceg vára

nem voltak illúziói. Csak úgy egyezett bele az előadásba, ha az esetleges deficit a szerzőt terheli.

15 Balázs Bélának azonban ez volt az utolsó lehetősége. Lukácsnak írta: „...az én pozíciómban idehaza döntően fontos egy ilyen kifejezetten Beöthy-matiné, melyet a Nyugat rendez és főképpen egy próbája annak, hogy a misztériumaim, melyeket elég tisztelettel fogadtak, színpadi művek. Ez a próba magamnak is kell".

16 Naplójában azonban már szó sincs az utolsó lehetőségről, arról a próbáról, amelyről három év óta álmodozott. Az előadás nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, s ez oly módon elkedvetlenítette, hogy az előadás ötletét sem vállalja: „Nem tudom kinek az ötlete volt. hogy el kellene játszani."

17 A hézagos források segítségével rekonstruált színházi előadás jó példája, hogy a hivatalos-hivatásos magyar színházi kötöttségekkel szembeszegülőknek milyen nehézségekkel kellett számolniuk. Legelső az anyagi fedezet hiánya volt. Balázs azt hazudta, hogy rendelkezik a szükséges 1500 koronával. Pénz nélkül pedig nem lehet színházat csinálni. S a hajmeresztő akadályok még csak ezután következtek: „Először nem kaptunk színházat. Végre az Orfeumnál voltunk. Ott is bajok voltak a tűzveszélyességgel. Az utolsó héten még nem tudtuk, kapunke engedélyt." - írta naplójában Balázs Béla.

18 A jelmezeket, díszleteket kölcsönözték. A díszlet nem fért be a színpadra; egy orfeumi díszlet hátára festették a hét ajtót A kékszakállú herceg várához. Ebben közreműködött Gulácsy Lajos - ő volt a „díszlettervező". Nagy nehezen találtak szereplőket. A kórusba nem engedte Bartoniek Géza az Eötvös kollégistákat. Néhányan mégis mentek, és zeneakadémisták is hozzájuk szegődtek. Mindöszsze tíz nap állt a szereptanulásra. Az Orfeumban csak négy próbát tartottak; azt is úgy, hogy közben a pincérek terítettek, az artisták az esti fellépésre készültek. De az elmélyült munkát akadályozta, hogy Balázs Bélának magának kellett a plakátokról és a jegyeladásról is gondoskodnia. A közönség azután zsúfolásig megtöltötte a színházat. 1913. október 21-én délelőtt 11 órakor „csinos fiatal leányok és okos fiatalemberek" ültek a nézőtéren.

19 Bevezetőjében Ignotus a szabad színpad szükségességét hangsúlyozta. Valószínű, hogy Antoine és Brahm színházát tekintette példának. Ezután rámutatott a misztérium műfajának jelentőségére. A színház és a dráma új utat kereső kísérletének, a tragédia modern felfogásának nevezte Balázs Bélának ezt a két egyfelvonásosát, amely a matiné műsorán szerepelt. Először A szent szűz vére című egyfelvonásost láthatták a nézők Simonyi Mária (Blanka), Fehér Gyula (Hasszán), gróf Coulement Edit (A szűz), Kürthy József és Tarnay Ernő (Baldwin és Bohémund) előadásában. A kölcsönkért szőnyegekkel és vadbőrökkel sikeresen keltették a rideg, középkori várbelső hangulatát. A kritikák szerint, s Balázs is ezt írja naplójában: ideges döbbeneteit mélyen aláfestve hozták ki a szereplők." - fogalmaz a Világ színikritikusa.

20 A játékról ennél többet nehezen lehetne írni. Azt azonban tudjuk, hogy Kürthy József a Nemzeti, Simonyi Mária és Tarnay Ernő a Magyar Színháznak volt ekkor a tagja. E két színház játékstílusának különbözőségét a rövid próbaidőszak alatt aligha lehetett összehangolni. A két misztérium között Bartók Béla zongorázott: a Nyugat matinéja zenei csemege lett. Bartók fellépéséről kivétel nélkül az elismerés hangján írnak. Három „apróságot" játszott. - „Furcsa dolgok, madárhangot utánzók, nem is muzikálisak, de Bartók szépen játszott" - így a Budapesti Hírlap.

21