Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Színháztörténet - Gajdó Tamás: Egy Nyugat-matiné története. Balázs Béla: A kékszakállú herceg vára

A kékszakállú herceg vára azonban nem aratott egyértelmű sikert. A forrásul szolgáló kritikákból annyi bizonyos, hogy Juditot Haimos Ilona, Kosztolányi Dezső felesége játszotta. A regős prológusát Tarnay Ernő mondta - nagy sikerrel. A kékszakállú herceget Kürthy József formálta meg „férfiasan, nemesen."

22 Harmos Ilona csak erre az alkalomra tért vissza a színpadra Kosztolányival kötött házassága óta. Balázs Béla szerint nem értette a szerepét - a kritikusok azonban dicsérik játékát. Hogy neve mennyire ismeretlen ekkor, jelzi a számtalan sajtóhiba (Halmos, Harmath, Kormos). A különböző kritikusok véleménye abban azonos, hogy a mű nem színpadi előadásra való: hosszú, lírai részei unalmasak, ismétlődő verssorai érthetetlenek: „...a nézőtérről hallgatva logikátlannak, zavarosnak, a lírai versek véghetetlen sorozatának tetszenek..."

23 A naturalista színművek korszakában érthető, hogy kritikusnak és nézőnek egyaránt unalmas a játék, amelyet hosszabb előkészület, gondos rendezés, pontos szövegtudás felfrissíthetett volna. A stilizált irodalmi mű stilizált színpadot kívánt. Bárdos Artúr szerette volna ezt megvalósítani. Az Új Színpadon már bizonyította, hogy érti a költői színház nyelvét. így elfogultságot érzünk Balázs soraiban: „Bárdos a rendező nem tudott rendezni... Én rendeztem..."

24 Az eddigiek ismeretében valószínűnek látszik, hogy a kapkodás, az anyagi csődtől való félelem nem engedte, hogy Bárdos saját módszerével dolgozzon. S hiányoztak a színpadtechnikai eszközök! Balázs Béla egyetlen reflektorral akart fényhatásokat produkálni. A járatlan világosító állandóan hibázott - a fények máshol és máskor gyúltak ki, mint ahol és amikor kellett volna. A színpadot a nappali előadáshoz nem is lehetett elsötétíteni! Félni kellett attól is, hogy a Gulácsy Lajos által egyetlen éjszaka készített díszlet öszszedől. A Budapest tudósítója szerint: „...díszlet, berendezés magán viselte a rögtönzés és ideiglenesség jelét..."

25 Nem csoda, ha az Egyetértés hírlapírója a „színpadtechnika letompításáról és primitívkedésről" ír.

26 Ez az ő szótárában sem fedi a stilizálás fogalmát. Bárdos Artúrt néhányan megdicsérték (miután kijelentették, hogy a mű nem színpadra való): „megértő rendezés",

27 „a rendezés Bárdos Artúr ügyességét és ötletességét dicséri."

28 A szereplő színészekkel egy átlagos színművet tíz nap alatt be lehetett volna állítani, a két Balázs-misztérium azonban még a Thália Társaságot és az Új Színpadot megjárt művészeknek is nehéznek bizonyult. Olyan játékstílust követelt meg, amelyet nem ismert senki Magyarországon. E körülmények szerencsétlen összejátszása azonban még nem lett volna elegendő a sikertelenséghez. Nem az „ellentábor pisszegése és a bősz kritikusok", hanem elsősorban a közönség utasította el az erős drámai szituációt nélkülöző művet. Balázs Béla azonban feltétlenül hitt a misztériumok színpadi sikerében, s vesztére nem vont le tanulságot ebből a kudarcból. Pedig Lukács György értékelése világosan bemutatja, hogy „miért nem kell Balázs Béla": „Balázs Béla, mint minden igazi tragikus költő, ellentétben a puszta színpadi íróval, egyszerre lírikus és filozófus, misztikus és emberalkotó, látnók és realista. A tragédia (...) az ő számára nem egy furcsa és érdekes esemény, amelyet ügyes fogásokkal a színpadra alkalmaz, hanem egy őstény: az élet, az élet értelme. Az élet egy momentuma, amelyben az élet értelme megérzékített valósággá válik."

29 És ezt a színpadi megjelenítést, ezt az írói magatartást a magyar közönség mindig elutasította. 1913-ban éppúgy, mint 1945 után. Balázs Béla nem tanult az esetből, ellenkezőleg: „Konstatáltam [...], hogy értek a színpadhoz, és nagyon jó rendező volnék. [...] No és még azt, hogy a misztériumok kitűnőek, és nagyszerűen lehetne előadni őket."

30