Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

Nem a legkedvesebb Arabella! Élni fogsz, élni [...] nem a legdrágább, nem a legkedvesebb, evőé! evőé! evőé! ARABELLA: Ábel! Az eszed veszted. ÁBEL: Veszejtem, amit elvesztettem. A legdrágábbat, aki megmaradhat ezek után a legolcsóbb és leghitványabb menedéknek. [...] (Kacag) Hol az apám cserjepálinkája: (Iszik) O, szent folyamatosság! Mért ne kövessük egymást, apám, a romlásban?" (Sütő 1978: 199-200) A Második Bűnnek ez az újabb figurális interpretációja arra keres választ, hogy a kiűzetést követő egymásra találás, Ádám utólagos bocsánata gyermekeik születésekor - tehát a második lehetőség - miért nem lehet válságmegoldó hatású az első emberpár életében, miért bizonyul elégtelennek az elveszett Éden visszaszerzéséhez. „ARABELLA: így nem akarok élni. ÁBEL: Ádám és Éva módján elvonszoljuk magunk a sírig, ha egyikünk bár mindig szolgálatos lesz a felejtésben. [...] ARABELLA: Soha nem fogsz megbékélni? ÁBEL: Ha megbékélek veled, ha elfelejtem őt: megint a legdrágább leszel, minden javaim legkedvesebbike. És akkor - parancsa szerint föláldozlak az Istennek." (Sütő 1978: 202) Kiderül tehát, hogy Ábel, illetve prefigurája, Ádám ragaszkodása társához a kiűzetés után nem azonos azzal a tagadásban fogant közösségvállalással, amely a hatalom feltétlensége ellenében az embertársat emelte legfőbb értékké az első bűn válságában. A másodistenné tett földi szerelem tagadáselvűsége nyomtalanul eltűnt már e ragaszkodásból. A párkapcsolat ilyenformán a hamis istenné tett mi-tudatnak rendelődik alá, annak a büntetésül kapott hatalomnak, amelynek Ádám utáni második kisajátítója, Ábel, a tiltott gyümölcs elutasítását teljesíti ki figurálisán: elvileg bármely pillanatban hajlandó társát feláldozni az abszolutizált kollektív tudat nevében és oltárán. E színvallás nyomán sajátos egyenértékűség-viszony alakul ki a két testvér, illetve az általuk képviselt két alternatíva között: az egyik oldalon a tagadáselvű individualitás életidegen véglete teszi már eleve lehetetlenné a párkapcsolatot, míg a másik oldalon a kollektív tudat ugyanolyan végletes abszolutizálása, még pontosabban az ezt kisajátító, ezzel azonosuló állításelvű individualitás vetíti előre ugyanazt a végeredményt. Ezt az egyenértékűséget fejezi ki metaforikus formában a harmadik felvonás párviadala, amelyben a halottnak hitt Káin (az Éden magányos ostromának tapasztalatával megtérve) az Arabella feláldozását elvileg már elhatározó Ábellel méri össze erejét. A dialektikusan összetartozó két alternatíva abszurd kizárólagosságát a két női főszereplő viszonyulása ellenpontozással emeli ki: anyai mivoltából kifordulva Éva egymás elpusztítására tüzeli gyermekeit, míg az élet folytonos megújulását megszemélyesítő Arabella, Káin és Ábel testvérharcának indítéka és tétje elmenekül viadaluk színhelyéről. „ARABELLA: Ne! Értem ne verekedjetek. [...] Ábel! Káin! Ábel! Halálodba rohansz. Káin! A halálból jöttél [...] Káin! Ábel! Egyazon gyökérnek két hajtása vagytok. Úristen! (Káin és Abel verekszik.) ÉVA: [...] Ne fában rezegjen a dárda, Káin! A szemüregében! Orvul támadj, Ábel! Recsegjen a koponyacsontja!