Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

ARABELLA: (Évához) Te is megőrültél! Istenem! Hová meneküljek ez őrült világból? (El.) (A testvérek döbbenten hagyják abba a küzdelmet. Káin, majd Abel hajítja el a dárdát.)" (Sütő 1978: 203-204) A két testvér utolsó összebékülése Arabella hiányában és távollétében jön létre, nem véletlenül, hiszen - amint azt a dráma utolsó jeleneteiből látni fogjuk - ez a megbékélés az embertárs képviselte érték teljes föladását szentesíti mindkettőjük részéről. * * * Sütő András mítoszátköltésében eddig tart az első emberpár történetének a második nemzedék sorsalakulásába való áttranszponálása. Ami a dráma cselekményében ezután történik, új minőséget jelent a mindvégig következetesen érvényesülő figurális újraértelmezésben. Az Ádám és Éva történetéből tételesen hiányzó, ám nagyon is valóságos végső konzekvenciák fogalmazódnak meg a harmadik felvonás végjátékában, a Káin, illetve Ábel képviselte két alternatíva lezárásaként - a reductio ad absurdum jegyében és módszerével. Az első és második nemzedék sorsalakulása ezt követően az Éden sikertelen ostromát Évának elbeszélő Káin jelenetében kapcsolódik össze hasonló funkcióval, mint Ádám nagymonológjában. E jelenetben derül ki, hogy az elvesztett Éden abban a formájában, ahogyan a magányos Káin látni vélte, ugyanolyan fikció, mint az Ádám rettegését figurálisán kiteljesítő hatalomképzet Ádám tudatában - Éva vigasztaló meséi nyomán ugyanis Káin éppen e feltétlen hatalom ellenében, végső menedékül építette föl ezt a képzeletbeli álomvilágot: „ÉVA: Amit láttál: nincs. Nem létezik. KÁIN: Nincs. Nem létezik. Miután annyit meséltél róla: nem létezik? ÉVA: Ne áltasd magad. Ne áltassuk egymást. [...] KÁIN: Akkor mondd meg: hol van, ami nincs? Hol vannak az Éden kristályfái? ÉVA: Itt. Az Éden kristályfái bennünk vannak. KÁIN: Bennünk. Miért meséltél akkor nekünk? Miért? [...] Szépen kérlek, anyám, ne mondd, hogy a kristályfák nem igazak. ÉVA: Áltassalak? KÁIN: Csak azt ne mondd, hogy nem igazak. ÉVA: Ha voltak is... KÁIN: Ne mondd! ÉVA: ... összetöredeztek bennünk. KÁIN: Ne mondd. Ne fossz meg tőlük. Egyedül az Istent akarod nekem meghagyni? ÉVA: Egyedül az Ő hatalma valóságos, amiként a félelem is bennünk. KÁIN: Az Isten félelme s a félelem istene. De nem! Ne mondd, hogy a kristályfák nem igazak. Ne mondd, hogy nincsenek. Láttam őket, a két szememmel láttam, anyám - és megszédültem az örömtől, akkor zuhantam le a szikláról, az örömtől, hogy nincsen immár szégyen, parancs és megaláztatás, földre borulás, képmutatás, alázatból és rettegésből font repkénykoszorú az égre fölhajítva, míg idelent, ő, mi van, anyám! Szépen kérlek, ne büntess engem a tagadásoddal. Mondj le róluk, ha benned összetörtek: én láttam kristályfákat, és Arabellát is, amiként csak engem választ és csak