Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

E két szándék különben jól érzékelhetően körvonalazódik az Ábelt egykori ígéreteire emlékeztető Arabella számonkérő szavaiból is: „Azt mondtad: szándékaid istene vagyok, éden az éden helyében. Az elveszett és visszanyert Paradicsom [... ] Azt mondtad: minden szándékod istene vagyok, és uralmad alá hajtottál. [...] Azt mondtad: az Ő haragjával is szembeszállsz miattam. De te nem szálltál szembe miattam [...] És nem lettem szándékaidnak istene, csak tudatlan eszköze a felvirágzott kunyhódban. [...] Neked adtam a reám bízott titkot, és ezért Neki adsz hálát. Hozzád költöztem, és te Hozzá könyörögsz... ÁBEL: Istennek képzeled tán magad?" (Sütő 1978: 180-181) Ábel válasznak szánt kérdéséből jól érzékelhető, hogy benne még a kegyelmi állapot értékrendje dominál: habár az embertárs immár önálló, közvetlen értékként jelenik meg tudatában, a párkapcsolat kollektív tudata olyan abszolút értékként tételeződik számára, amely minden kétséget kizáróan fölötte áll a „magát Istennek képzelő" Arabellának. A második felvonás zárójelenete látszólag ellentmond ennek a megállapításnak, hiszen a két érték hierarchiáját pontosan fordítva dönti el. Az első bűn döntéshelyzetét figurálisán kiteljesítő formában

42 Ábel szembeszegül az Ür feltételezett akaratát kinyilatkoztató Hanggal, amely - miután Káin porbasújtásának hírét közli vele - „hűsége legszebb igazolásául" a számára legkedvesebb élőlény feláldozását követeli:

43 ÁBEL: [...] De hol találom a legkedvesebbet? AZ ÚR HANGJA: Az ölödben tartod. ÁBEL: Az ölömben. Arabella! Égbe szálló fehér füstcsík az ölömben? Igen, Uram! Legyen meg a te akaratod. Legyen meg. De nem! Őt nem, Uram! Soha! [...] Nem enyém, nem tiéd: eljövendő gyermekeink anyja. A holnapé. Miként a tegnapot: úgy a holnapot sem kérheted tőlem. Nem követelheted! Elmentél. Nem válaszoltál. Úristen! Mit mondtam? Koporsógöröngyökkel dobálom az eget... ARABELLA: (ébredezve) Káin! Megint pörölsz az Istennel. ÁBEL: Nem Káin! Ábel pörölt az Istennel. Ábel az eszeveszett. Káin többé nem tér vissza. [...] Egymagam leszek most már Káin és Ábel, kapud és kapuőrződ, keresztfád és megfeszítetted, az áldozó és az áldozat - egy személyben, te nékem legkedvesebb: Arabella." (Sütő 1978: 192-193) Úgy tűnik tehát, hogy az embertársat abszolút értékké nyilvánítva Ábel fölfedezi a földi szerelmet, mint olyan integráló erőt, amely a Káin-Arabella kapcsolat sikertelen kísérlete után egyetlen értékalakzatban képes összebékíteni állítás és tagadás, kollektivitás és individualitás, édeni és földi világszint ellentett értéktartalmait. Társa föláldozását megtagadva Ábel tulajdonképpen az Arabella földre-érkezését kísérő isteni kinyilatkoztatásnak engedelmeskedik ekkor, amely - Ádám és Éva első bűnének válságmegoldó hatását szentesítve másodistenné nyilvánítja a kegyelmi állapot tagadásából megszülető, de annak legfőbb értékét megőrző emberi szerelmet. Az isteni átokkal végessé változtatott egyedi lét és a szerelemmel „kéz a kézben" földre küldött halál ellenében csak ez az új abszolút érték szerezhci érvényt az eredeti teremtéstervben bennfoglalt áldásnak olymódon, hogy a kiűzetéssel elve