Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

szített halhatatianságot az örök megújulás képessége váltja fel a földi világszinten - a másodistenné tett emberi szerelem révén. Mindezek alapján valószínűsíthető az a feltételezés, hogy itt, a második felvonás zárójelenetében az első bűnt sújtó isteni átok figurális újraértelmezéséről van szó, egészen pontosan az átok hatalom-átruházó mozzanatáról. Értelmezésem szerint ugyanis Ábeltől nem az autentikus kollektív tudat követeli Arabella feláldozását, hanem a mi-tudat átruházásából megszülető saját hatalomképzete szólal meg az Úr Hangján. E feltételezést számos jel támasztja alá: Arabella például nem érzékeli az Úr közeledését, csak Ábel, és nem hallja az Úr hangját, mert az csak Ábel számára hallható. A színpadi mozgást vezérlő szerzői utasításokat sem szabad kihagyni az értelmezésből: szimbolikus jelentésű, hogy Arabella Káin halálának hírére veszíti el eszméletét, s ilyenformán tárgya csupán, de nem társa Ábel lázongó szembeszegülésének. III. Hatásos dramaturgiai késleltetés, hogy csupán a harmadik felvonás első jelenetében derül ki: a Káinként pörölő Ábel lázadása társa védelmében ugyanolyan felemás és következetlen, mint Káin - az Ábelnek szólított Káin - rövid egymásra találása Arabellával a második felvonás kezdetén: „ÁBEL: [...] (az égre) Nem, nem, Uram! Nem adhatom. Ha neked adom őt, kiköltözöm magamból, és pondró leszek a saját szememben. Nem! Magamra omlasztom inkább a világot. (Az oltárköveket kezdi ledönteni.) ARABELLA: Mit művelsz? ÁBEL: Okot művelek. Indokot az Úristennek, hogy engem is porba sújtson. (Oroszlánhang) Hallod? Visszajön. Visszajön és mindkettőnket megsemmisít. De nem. Egyedül csak engem. És itt maradsz nélkülem. (Oroszlánhang) Visszajön. Ne jöjjön. Haragoddal ne látogass engem, Uram! Bocsáss meg nekem. Újra vétkeztem ellened. Az eszemet vetted, Uram. Add vissza, tegyél engem újra alázatossá! ARABELLA: Az vagy. ÁBEL: Nem, nem vagyok. Nem voltam. De az akarok lenni! Alázat nélkül megöl a félelem. Visszarakom, Uram, a szent köveidet." (Sütő 1978: 194) A kegyelmi állapot metaforájával jelzett boldog ön-tudatlanságból, a vegetatív lét kollektív tudatának mindenhatóságából épphogy kiszakadó egyediség már ismerős szituációja bontakozik ki ebben a jelenetben, de merőben eltérő tartalommal, mint Káin esetében. Végsőkig leegyszerűsítve a két jelenet eltéréseit, illetve analógiáit: Káin a teljes tagadás, Ábel viszont az ugyanolyan végletes azonosulás révén valósítja meg a szerepköréhez rendelt individualitás önmeghatározását. Tragikus vétkük, hogy a tagadás, illetve az állító azonosulás viszonyítási alapja mindkettőjük esetében a kollektív tudatnak a kegyelmi állapotra jellemző feltétlensége. Ilyenformán azt az új abszolút értéket, amely az eredeti teremtésterv módosításával kerül a földi világszintre - az örök megújulás lehetőségét hordozó embertársat, vele és általa pedig a másodistenné tett emberi szerelmet -, képtelenek értékrendjükbe integrálni. Semmiképpen sem tekinthető véletlen egybeesésnek, hogy a cselekményben akkor kerül sor az individualitás új önmeghatározására, amikor bizonyossá válik - Ábel számára legalábbis -, hogy az Éden visszaszerzésének Káin által elképzelt útja járhatatlan, és úgy