Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

[--.] ARABELLA: A felejtés tava létezik a Paradicsomban? KÁIN: Talán az is. ARABELLA: Megfürdünk benne. Mindent elfelejtünk. Ó, te Ábel/

41 KÁIN: Ábel? (Arcul üti) Nincs felejtés vize! Nincs! ARABELLA: Mit mondtam, Úristen! KÁIN: Azt mondod, ami benned van. Ábel minden porcikádban. Menj! [...] ARABELLA: Szeretlek, Káin. KÁIN: Tévedésből. Őt szeresd! (Kötéllel veri.) [...] ARABELLA: Ne űzz el engem. Vígy magaddal engem." (Sütő 1978: 177) Az első bűn után sor kerül tehát a Második Bűn figurális interpretációjára is Káin és Arabella kettősében: a féltékenység szakítópróbájára. Arabella eltaszítása után Káin egyedül rohan el: tévképzetei szerint az Édent visszahódító ostromra, valójában az önfelszámoló megsemmisülésbe, mert az édeni világszint lényege - az első emberpár kapcsolatának mellérendelő harmóniája - magányosan nem szerezhető vissza. Az Ábelt elhagyó és Káintól elhagyott Arabella magánya földre érkezésének pillanatát idézi, amikor a két testvér közül még egyikhez sem tartozott. A Káinnak és Ábelnek egyszerre odadobott két narancs telitalálat volt akkor, egy döntéskényszer paradigmatikus érvényű megoldása. A magány jelezte újabb válsághelyzetben Arabella immár programszerű tudatossággal fogalmazza újra a két értéktartalom összebékítésének gondolatát - az individualitást integrálni képes mi-tudat szükségszerűségét: „ARABELLA: [... ] Ne büntess, Uram, az én cselekedetemért. Keblemet, ölemet te áldottad meg, te döntöttél olyképpen, hogy Ábelt megismerjem, és átvegye hatalmát fölöttem a test kívánságainak rőzselángja. [...] Nincs kiút az első tévedésből? Minden visszavezető utat lezártál, Uram? Gyönge voltam és elestem, Uram, de erős vagyok, és föl szeretnék egyenesedni. Segíts rajtam, és Káint visszavezetem Tehozzád." (Sütő 1978: 178) Mivel a Káin képviselte individualitás-elv - végletessége okán az embertársat kizárva - képtelennek bizonyult az ellentett értéktartalom integrálására, törvényszerű, hogy a cselekmény az Ábel által megszemélyesített kollektivitás-elv hasonló célzatú kipróbálásával folytatódik, metaforikus jelentésű helyen, helyzetben és időpontban: „ÁBEL: [...] (kirakja gyorsan az aranycsészéket) Sorba szépen a véres kő mellé. Te majd ide térdepelsz mellém. ARABELLA: Igen, uram. ÁBEL: Nem szembe. Nap iránt. Ó, Asszony! Isten és az emberfia közé helyezkednél! ARABELLA: Látni akarlak, ahogy imádkozol. ÁBEL: A Nap helyére ültél." (Sütő 1978: 179-180) A rövid jelenet lényegre törő képi metaforákkal anticipálja azokat a változásokat, amelyeket Arabella akar előidézni: a kollektív tudat mindenhatósága helyett az embertárs mint új abszolút érték elismertetését, illetve - ezzel nyilván összefüggésben és egyidejűleg az ontologikus egymásra utaltság közvetítő szerepének kiiktatását az újrakezdett párkapcsolatból.