Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

„KÁIN: Bizonyos vagy máris a tévedésedben? Egy tavasz és egy nyár elegendő lenne? ARABELLA: Talán egy éjszaka is. KÁIN: Nem szereted már? ARABELLA: Azt sem tudom: szerettem-e? KÁIN: Miért léptél a kunyhójába? ARABELLA: Istentől lopott szavakkal engem dicsőített és hozzám könyörgött. KAIN: És nem teszi már? ARABELLA: A tulajdonának tekint." (Sütő 1978: 173) Világos utalás ez a kegyelmi állapot öntudatlan, ontologikus egymásra utaltságára, amelyben a párkapcsolat nem választás eredménye, hanem biológiai adottság, és amelyben az egyed - bár a kollektivitás nélkülözhetetlen részelemeként tételeződik - társa számára csak közvetett, származtatott értékként jelenik meg, mint a fajfenntartás ontologikus parancsának eszköze. Káin magatartásában, az istenkísértő tagadás alternatívájában Arabella megsejti annak a párkapcsolatnak az ígéretét, amelyben egymás tudatos választása közvetlen kapcsolatot teremt a közösséget alkotó egyediségek között. Ugyanakkor azonban meg kell tapasztalnia e tagadás destruktív végletességét is, amellyel Káin nem csupán a mi-tudat közvetítő szerepét, hanem magát a kollektivitást is elutasítja. „ARABELLA: Magányos vagy. KÁIN: Jó helyt vagyok: a magam társaságában. ARABELLA: És ha veled lennék? Ha tenálad? KÁIN: [... ] Két Istent akkor sem szolgálnék. Akkor is kitartanék a magamé mellett. ARABELLA: Az kicsoda? KÁIN: Nem tudod? ARABELLA: Nem tudom. KÁIN: Nem sejted? ARABELLA: Nem sejtem. [...] KÁIN: Előtted áll. ARABELLA: Ne vétkezz. KÁIN: Én vagyok az. ARABELLA: Hallgass! KÁIN: Én vagyok! ÉN vagyok!"

40 (Sütő 1978: 175) Egy trópusi zápornál alig hosszabb egymásra-találásuk, az első bűn szituációját figurálisán kiteljesítő szerelmi kettős drasztikus szakítással ér véget, amikor kiderül, hogy az az absztrakt individualitás-elv, amelyet Káin a cselekménynek ebben a szakaszában képvisel, a biológiai egymásra utaltság ontologikus adottságával összebékíthetetlen. „KÁIN: [...] Csak felejteni tudnék. ARABELLA: Ha akarod: elfelejted. KÁIN: Az agyamat kellene kicserélni hozzá. Kiégetni a két szememet is. Nem kellene látnom, ahogy karon fogod Ábelt, és belépsz a kunyhójába. ARABELLA: Nem tudtam, mit cselekszem! KÁIN: Talán most tudod? ARABELLA: Tudom.