Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)
FÜGGELÉK - Mezei Mária levelei színidirektoroknak 1952-1968 (közli SZIGETHY GÁBOR)
MEZEI MÁRIA LEVELEI SZ ÍN IDI REKTOROKNAK 1952-1968 (Közli: Szigethy Gábor) Hét levél: a népművelési miniszternek, a Madách Színház igazgatóinak, a Petőfi, a Nemzeti Színház és a Vidám Színpad igazgatójának. Egy színésznő kérő, könyörgő, indulatosan követelő, rosszkedvűen szomorú írásai, igazgatóival való viaskodásainak megmaradt dokumentumai. Mezei Mária már fiatal színésznő korában tiltakozott az arcára tapadt hamis maszkok ellen. Úgy érezte: a hazug szerep-maszkok elfedik, elrejtik igazi személyiségét. Névjegy című, 1941-ben megjelent önéletrajzi fogantatású írásos vallomásában már megpróbálta feltárni és megmutatni színész-emberi lényét, lényegét s később is, elsősorban önálló estjén (az első változat 1959-ben került bemutatásra a Bartók Teremben: Eletem története) színpadról, dobogóról, pódiumról igyekezett önmagáról — Istenbe kapaszkodó hitéről, magyar gyökerű kultúrájáról, a szeretet-színház álmában kiteljesedő színészlétéről — hiteles önarcképet festeni. S mindezt élete alkonyán összegezve Vallomástöredékek című gyűjteményes kötetében is közreadta, azzal a nem titkolt szándékkal, amilyennek magát akarta látni, s ahogy magát látta, úgy lássa az utókor őt, a színésznőt és az embert. A Vallomástöredékek valóban töredék: Mezei Mária írásos hagyatékának legfőképpen azt a részét tartalmazza e könyv, amely írásokat a színésznő eredetileg is a nyilvánosságnak szánt, a közönség számára fogalmazott. A Vallomástöredékek hiteles önarckép — de önarckép. S bár 1941-ből származik a könyvben közölt első írás, az önarckép késői portré: akkor látta így és ilyennek önmagát Mezei Mária, amikor gyötrődve, tusakodva, Istenével perelve, kétségek és kételyek között vergődve, de már a nagy utazásra készülődött. A legendát, Mezei Mária kacskaringósan sokágú, a 20. századi magyar történelem (és politika!) labirintusában bolyongó életútját ez az önarckép csak egy fénytörésben, egy fénysugárban tükrözi. Érdemes megvizsgálni az eredeti dokumentumokat: nem csupán a színésznő portréja lesz így hitelesebb, sokszínűbb, mélyebben és tragikusabban árnyalt, de ismeretünk a korról, az elmúlt évszázadról is, amelyről szeretnénk azt hinni, már vége van. Csepp a tengerben. Mezei Mária édesapjáról 1938-ban megjelent a Pesti Naplóban egy emlékező írás: Egy igaz ember élete. Mezei Mária számára — aki rajongva szerette édesapját — roppant fontos volt ez az írás, s 198 l-ben a Vallomástöredékek szövegébe is beillesztette. Egy igaz ember — a régi újságcikk címe újra és újra visszatérő epitheton ornansa volt édesapja emlékének. Mindig így hivatkozott rá: egy igaz ember. De 1952-ben, amikor a miniszter Révai Józsefnek segélykérő levelet fogalmaz, s az édesapját említve leírja a megszokott szavakat: egy igaz ember, észbekap, áthúzza a szót, javítja a szöveget: egy igaz ügyvéd. Akkoriban minden moziban egy szovjet filmet játszottak; a címe: Egy igaz ember. Természetesen akkor az egy igaz ember egy igazi kommunista hős volt. 1952-ben Mezei Mária nem nevezte édesapját egy igaz embernek. Egy tollvonással javított félmondatban így tükröződik a magyar történelem.
