Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)
FÜGGELÉK - Mezei Mária levelei színidirektoroknak 1952-1968 (közli SZIGETHY GÁBOR)
Kézírásos források: egy színésznő színidirektoroknak írott levelei 1952 és 1968 között. Források: lehetőség számunkra, hogy megsejtsünk valamit annak a kornak titkaiból — poklaiból —, amelyről szeretnénk azt hinni, már végleg elmúlt. SZIGETHY GÁBOR 1. 1952. nov. 14. Miniszter Úr! Bocsásson meg, ha szokatlan hangú lesz ez a beadvány, én inkább kopogtatásnak nevezném. Egy tiszta szándékú, végletekig meghajszolt művész áll az ön ajtaja előtt, s a szószerint utolsó erejével kopogtat az ajtaján s kér bebocsátást a magyar művészetbe. Mezei Mária a nevem, kecskeméti magyar zsellérek unokája vagyok, leánya egy igaz ügyvédnek, aki csak az igazságban hitt s meg is halt egy kopott kabátban. Elete egyetlen komoly eredménye én vagyok, O arról álmodott s azért harcolt, ami ma megvalósult, de arra szegény még álmában sem gondolhatott, hogy a lánya és szellemi örököse, aki hisz. az Igazságban, a Jóban, a Szépben, a Szabadságban, a Testvériségben, az önfeláldozó Munkában, azaz egyszóval a Művészetben, éppen ma 945-től 952-ig odáig jusson, hogy Budapest legkisebb színpadán megtűrt bohóc legyen, s mikor 3 évi alázatos bohóckodás után végre megpróbált művészetet belopni a kis színházba, aminek feladata lenne új utakat törni, új műfajt teremteni s a haladást szolgálni, akkor az történjen, hogy viszolyogva fogadják, segítséget nem adnak, s mikor nagy harcok árán megszületik valami új és jó és igaz, akkor a kicsik és irigyek addig rágják, a viperák addig csipkedik, míg a felső fórum udvariasan bár, de eltanácsolja a színpadról. Konkréten: Lajtha László Kossuth-díjas zeneszerző, Tamási Áron író és én, a színésznő teremtettünk egy új műfajt, a dramatizált, scenírozott népdalt, amivel közel lehet a népdalt, az. igazit, hozni a városi emberhez. Bujdosó lány volt a neve — krónikás ének 1764-ből. Lehet hogy voltak hibái, hiszen első kísérlet volt, de a székely nép s az én kecskeméti magyar szívem dobogott benne. A szakértők: Szél Jenő, a Népművészeti int. igazgatója, Vermes elvtárs, a Filharmónia ig., Páncél elvtárs s a Népművelés folkloristái a legmagasabb elragadtatás hangján üdvözölték a jövevényt, mégis az történt, hogy 10 napi keserves élete után nov. 9-én meghalt a Bujdosó lány. Soha szerep ilyen közel nem állt hozzám, s a népdal szeretete mellett az a szándék is vezetett megszülésénél, hogy ezzel a 15 perces számmal leleplezhetem magam, s bebizonyíthatom, hogy azok a vádak, amik miatt állítólag csukva vannak a pesti színházak kapui előttem, nevezetesen hogy polgári, formalista, negatív lényem van, mennyire alaptalanok. Révai elvtárs, segítsen rajtam. Nekem nem itt a helyem. A Vidám Színpadon ma nekem jutó feladataim olyanok, mintha egy erőművészt arra kényszerítenének, hogy egy tollszárral mutasson be produkciókat. Beszéljen velem, hallgasson meg engem, adjon drága idejéből egy negyedórát nekem, ismerjen meg egy kevéssé, s azután támassza fel egy estére a Bujdosó lányt s jöjjön el, nézze meg, s hozza magával Major Tamást, aki 17 évi pesti színészségem alatt még nem látott színpadon. Pedig hiszem, ha látna és ismerne, ő lenne az, aki végre a helyemre állítana. De
