Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

DRÁMATÖRTÉNET - SCHÖNAU BEATRIX: Néhány gondolat Babits Mihály Laodameia c. drámájáról, a japán nó-színház ismeretében

nát; sikoly hallatszik Protesilaos eltűnik, a királynő holtan omlik össze. Tudjuk, hogy ezzel a ha végetért. A kyu-hoz három lépcsőben vezetnek ál bennünket: Semichorus: 0 jaj, hallga, mily hang volt ez, milyen szívszorult sikoly? [...] Kar: Iszonyú, amit ma értünk, Iszonyú, amit ma várunk, iszonyoknak éje ez. Iphiklos: 0 jaj, mit láttam! O ti vénhedt szemeim apadjatok ki!... Jóleső és szép ez az átmenet, hogy harmadszorra Iphiklos kapjon szót, mivel rá vár az a feladat, hogy a kórussal együtt elsirassa a szerelmeseket és nyugvópontra juttassa a színpad kiürülőben lévő világát: „O megharcolta a harcot / s elhűlt a végzet alatt" — mondhatná a nó konvencionális befejezője, a waki is, elvonulóban az egyik oszlop mellett, és kétszer dobbantana fehérzoknis lábával. Az elemzéshez csak annyit fűznék hozzá, hogy Babits szövegéből semmit ki nem hagytam, sorrendjét nem változtattam. Feltűnő, hogy mind szerkezetileg, mind a szereplők jellegét és színpadi feladatát tekintve, és a dramaturgiai építkezést tekintve is, igen nagy az illeszkedési készség; Babits művéből könnyen lehetne nó, illetve semmi akadálya annak, hogy nó-stílusban is megkíséreljük előadni. Tudjuk, hogy többek között a századfordulón feltámadó „japonism" hatására számos modern nó született európai, amerikai szerzők tollából, akik keleti élményeiktől ihletve „kulturális híd"-számba menő műveket írtak. Ilyen volt pl. Paul Clandel is, a diplomata. Emellett a meglévő művek egész sorát, a görög drámáktól kezdve, egészen Yeats Sólymok kútjáig alakítottak át, hogy nó-szerű előadásban vigyék japán és nemzetközi közönség elé. A Laodameia esetében ilyen még nem történt. (Be kell vallanunk, hogy külföldön kevéssé ismerik Babitsot. Fordítani éppoly nehéz, mint nót magyarra átültetni.) Azt is előre kell bocsátanunk, hogy Babitsnak, bármilyen művelt is volt és járatos az európai irodalomban, Japánig nem terjedt ki a figyelme, a nót nem ismerte. Könnyen érthetőek Laodameia nóval való affinitásának okai. Először is Babits „könyv-drámát" írt, azaz az irodalom felől közelített a színházhoz. Intarziának feldolgozta legszebbnek vélt műfordításait, melyek Aiszkhülosztól Swinburne-ig terjednek. A nó szerzői ugyanígy dolgoztak. A nó, mint színház, a Heian és a középkor óriási, nyomasztó fölényt parancsoló öröksége alól igyekezett önállósodni, azonban az a megkötöttség, hogy irodalomból kellett színházat csinálniuk, már eleve megszabott csaknem mindent a nó ötszáz éves történetében. írójának tudnia kellett verset választani (!), a kellő helyen azt művésziesen alkalmazni és saját verset írni. Ezekre Zeami hozott szabályokat a maga tapsztalatai alapján. A nónak hiteles történet (hon-zeccu) képezhette a vázát, hitelesnek minősült minden krónikái anyag, vers, esetleg monda, szájhagyomány is. És a történetnek közismertnek, színpadra valónak kellett lennie. Azaz olyan drámai tartalommal kellett rendelkeznie, ami miatt érdemes azt színpadra vinni. Az idő és a közösség szűrte meg voltaképp, hogy melyik történet drámai és melyik nem. (Ebbe belefért a jaspersi értelemben gondolt pre-tragic, a