Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)
DRÁMATÖRTÉNET - SCHÖNAU BEATRIX: Néhány gondolat Babits Mihály Laodameia c. drámájáról, a japán nó-színház ismeretében
tragikum előfutára is.) A drámai tartalom rejtve maradt, illetve kibontása a színpadon nem történt meg, a ste lamentálására, visszaemlékezéseire korlátozódott. Más szóval a nóban nincs összecsapás, küzdelem, drámai fejlődés, szereplők egymáshoz fűződő viszonyaiban kifejezett építkezés. Nem biztos, hogy nem próbálták volna meg a japánok... Főleg azért nem történt meg, mert Zeami utódai árnyékemberek voltak, nem tudták a nót megújítani, továbbvinni, mielőtt az megkeményedett, szertartás-színházzá változott volna. Másodszor, nem is volt a kibontásra szükség! A nézők és a színészek szívesebben merültek bele az ének, a tánc, a stilizált mozdulatok „gusztálásába", csiszolásába; a szerepek sablonok voltak, hamar kikristályosodott a színpadi felállás módja, az érkezés sorrendje, az éppen nem szereplőkkel megtűzdelt mozdulatlanság látványa nem kedvezett a mímus kialakításához. Egyébként is maszkjuk volt, többrétegű nehéz ruhájuk... A témák pedig univerzálisak voltak: lét, férfi és nő, halál, túlvilág stb. A középkor végtelen, tág tereivel összehasonlítva Babits csak a saját lelkének egy-egy pillanatát vetíti ki Laodameiára; vagyis a költő egyetlen főhősével azonosul, egyetlen tartóoszlopra építi a drámát. Babitsnak érdemeként emlegetjük, hogy az európai klasszikusokat magyar földbe ültette. Törekvése éppúgy nemes, mint Zeamié, aki tudós mesterei vezetése alatt sokat tanulmányozta a letűnt korok japán költészetét. Csakis neki, a kivételezettnek volt lehetősége arra, hogy „alkosson", azaz nagy gyakorlattal és tapasztalatokkal a háta mögött írta meg a saját műveit. Babitsot a saját ízlése, versélményei vezették, amikor a Laodameia komponálásába belekezdett, a Protesilaos c. vers után. Am a klasszikus témát arra használta, hogy elmeneküljön, ne az Időszerűt, hanem az Időtlenül Elvontat írja meg. Bizonyára a Laodameia honzeccu-ja lehetne a negyedik kórus első antistrófájának első versszaka, amely Swinburne The Garden of Proserpine c. verséből származik. Babits szavai szerint „Az első gondolat ötletszerűen Protesilaos-vvTsemből, amelynek gondolatait Lukianos pár sora adta; Swinburne Atalantá ja a karénekre hatással volt..." 5 Az affinitás okaiként eddig a szerzők klasszikus irodalmi jártasságát, a versek szabados idézésének módját, az irodalomból a színház felé való közelítésmódot és a téma-mag fontosságát említettük, de figyeljünk fel arra is, hogy Babits stílusa és nyelvezete is hasonlít a nóéhoz. Tudjuk, hogy Babits a túldíszített, elbűvölő zenei hatásokkal teli stílust kedvelte, időmértékes verselést kevert a hangsúlyossal, ugyanakkor modern versformákat is kínált; különösek a rímei, és még ma is idézzük szómágiáit, betürímeit. L. Kocsis Rózsa jegyzi meg, hogy felsorolt nyelvi eszközei „nem a mű értelmi, hanem érzelmi, hangulati jellegét domborítják ki". 6 A forma preferálása, a stílus iránti aggodalom, a letűnt korok, azaz főként a Heian költőihez méltó elegancia, a meglehetősen durva katona-nemesi kultúra fő próbaköve a „virág"-nak nevezett kecses, finom és nőies szépségeszmény elérése — nos, ebben látjuk a nó-színház egyik fő célkitűzését. És most, vizsgálódásunk horizontját kitágítva, vegyük szemügyre Babits korát és a kor dráma-mozgalmait. A Nyugatosok „vissza az ősforráshoz" tisztító mozgalmát. Maeterlick cselekményektől megfosztott, képi, lírai drámáit. Kétségtelen, hogy a múltba való visszanézéssel ahhoz az állapothoz közelítettek, ami nót is jellemezte. A művek egyszerűsödtek, elvontakká váltak, egyetlen alak köré építkeztek, cselekményük felhígult, a szereplők elvesztették karakterüket, drámai harc helyett a végzettel való harccal foglalkoznak, és a létezés örök misztériuma a téma.