Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Ujes, Alojz (Belgrád): A színház szerepe a délszláv állam kialakulásában

Alojz Ujes (Belgrád): A színház szerepe a délszláv állam kialakulásában A délszláv színházi rendszer, amely a mai Jugoszlávia területén megvalósult — feltételesen fogalmazva — színházi „alrendszerekből" épült fel, amelyeket a jugoszláv népek nemzeti-kulturális sajátosságaik által meghatározott feltételek között hoztak létre. Ez a színházi rendszer speciális európai változat, amely sok látható és láthatatlan szállal kötődik egymáshoz éppúgy, mint közelebbi szomszédaihoz és távolabbi kortársaihoz. Az alapvető társadalmi-gazdasági, urbánus, vallási, etnikai, geopolitikai, nyelvi, kulturális és egyéb körülmények, amelyek között nemzeti színházaink (mint a legmagasabbrendű művészi, intézményes és a nemzetet reprezentáló szervezetek) kialakultak, a színháznak és a színház megformálásának valamennyi tényezőjét meghatározták, éppúgy, mint az alapvető filozófiai-esztétikai és nemzeti-kulturális feladatokat és célokat. A mi égtájunkon a nemzeti színház megteremtése politikai eszme volt; vagy a nemzeti állam megteremtésének eszméjéből vagy azzal egyidőben született. Mint mindenütt Európában, a mi nemzeti színházunk is a nép eszköze volt, a népé, amely létrehozta, illetve azé a társadalmi rétegé, amely ezt a népet reprezentálta. A jugoszláv népek nemzeti-kulturális berendezkedésének, illetve az államrendszernek és államszervezésnek különféle formái jöttek létre a szerbeknél, a horvátoknál, a montenegróiaknái, a szlovéneknél, a makedónoknál. Bár a délszláv törzsek a régi görög és római, illetve a bizánci színházi kultúra tényleges örökösei, és bár a színházi alkotás bizonyos formái már a 13. századi freskókon megjelennek (tehát a reneszánsz előtti időben), mégis sokkal később, a 19. században teremtődtek meg a körülmények a népeink nyelvén beszélő hivatásos színház megalapításához; a megújulás, az Európa felé fordulás, ül. a török kori elnéptelenedés és könyörtelen iszlamizálás utáni újbóli urbanizálódás idején. A rigómezei csatától (1389) Bécs utolsó ostromáig, ül. 1918-ig zajlottak ezen a tájon a népvándorlások, kisebb-nagyobb átrendeződések, állandó konfliktusok, háborúk. Országunk tragikus módon ütközőzóna lett Kelet és Nyugat között, és ennek a helyzetnek minden következményét viselnie kellett. A délszláv színházi szerkezet a mai Jugoszlávia területén a Habsburg Monarchia és a Magyar Királyság keretei között, valamint a Török Birodalom, ill. a Szerb és Montenegrói Fejedelemségek keretei között kezdett kialakulni. Napóleon színházi politikájának egyetlen tanújele a kotori városi színház. (Ez az 1979-es földrengés idején elpusztult, és sajnos nem épült újjá.) Bár már a 18. században jelen volt az eszme, hogy az előbbre járó népektől és államoktól szükséges átvenni a színházat (E. Jankovic, D. Obradovic és mások), és ebből az időből származnak az első fordítások is népeink nyelvein, csak Joakim Vujic-tyal (17721847), akit joggal neveznek a szerb színház atyjának, kezdődik a gyakorlati munka. (Ő egyébként az Önök honfitársa is, hiszen bajai volt.) Az első világi (polgári) színházi előadás épp itt Pesten a Rondellában jött létre magyar művészek támogatásával. Vujic 1813. augusztus 24-én mutatta be Kotzebue Papagáj c. darabját Krestalica címen. A pesti színháztól fellelkesülve és annak hatása alá kerülve — bár a színház varázsát már diákkorában, Pozsonyban, Triesztben és valószínűleg Bécsben megismerte —, ő lett a Balkán első színházszervezője és a szerb nemzeti színház megalapításának kezdeményezője. Vujic