Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Fried István (Budapest): A magyar színházi mozgalom kezdetei (kelet-közép-európai kontextusban)

ÉVFORDULÓ 200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET A jubileum alkalmából az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (korábbi nevén: a Magyar Színházi Intézet) 1990. október 24-én és 25-én kétnapos nemzetközi tudományos ülésszakot szervezett Budapesten, a Magyar Állami Operaház Székely Bertalan-termében. Az első nap előadásai foglalkoztak a szűkebben vett évforduló korának helyzetképével, a közép- és kelet-európai nemzetállamok kialakulásának színháztörténeti kérdéseivel, a legfejlettebb európai színházkultúrákkal való kapcsolat hatástörténetével. A második napon a színháztudomány módszertani kérdései alkották a tematikát: a színházi előadás elemzésének színházelméleti és esztétikai lehetőségei, a színháztörténet közgyűjteményi bázisának gyarapítása. A14 elhangzott előadásból tizenkettőnek a szövegét közöljük. Kántor Lajos (Kolozsvár) előadása —A kolozsvári Hamlet 200 éve — két ízben is megjelent már: némileg rövidítve az Élet és Irodalom 1990. október 19-i számában, valamint önálló füzetként is 1990-ben (a Héttorony Kiadó bocsájtotta közre). Heinrich Huesmann (München) előadását — Színházi dokumentáció 1990 — sajnos, lapzártáig, 1991 márciusáig nem kaptuk meg közlésre. Fried István (Budapest): A magyar színházi mozgalom kezdetei (kelet-közép-európai kontextusban) Értekezésünk címében megjelölt témánkat többfelől közelíthetjük meg. Elképzelhető irodalomtörténeti problémafölvetés: ebben az esetben a színmű irodalmi műfajként lesz érdekes; olyan műfajként, amelyet szórványos előzmények után meg kell teremteni (általában külföldi mintát követve), egyszóval olyan (irodalmi-esztétikai) törekvést konstatálunk, amely egy többé-kevésbé (és különböző okok miatt) nem teljes műfaji rendszert teljessé akar tenni egy adott nemzeti irodalomban. Ugyancsak az irodalomtörténész nézőpontja szerint kerülhet sor ama stílustörekvések földerítésére, amelyek döntő módon hatnak a költők, írók fordítói munkásságára: melyik szerző mely színművét választják ki acélból, hogy esztétikai elképzeléseiket konkrét példával igazolják. Létezik (s a magyar színháztörténet is ismeri) a szociológiai megközelítés: itt már belépünk a színielőadás színhelyére, s a műsorpolitikát a megmaradt gazdasági jellegű iratok alapján a közönség kikövetkeztetett reakciójával szembesítjük. S bár régiónkban az anyanyelvű drámaírás és az anyanyelvű színielőadás jó ideig par excellence hazafias tettnek minősül, és még a 19. század közepe felé is (nem egy költő-gondolkodó) az anyanyelvű színház egyik céljául a nemzettől elidegenedettek visszanyerését jelöli meg, kezdettől ér-