Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Fried István (Budapest): A magyar színházi mozgalom kezdetei (kelet-közép-európai kontextusban)

vényesül a közönségigény. S e szerint az igény szerint ugyan tág tere nyüik a nemzetiesített áltörténelmi (s így a hazafias-morális tendenciát olykor vagy többnyire vulgarizálva érvényesítő) lovagdrámáknak, azonban a „hazafias" elemet többnyire még látszat szerint sem hangsúlyozó érzékenyjátékok sikere sem kisebb. Ez a szociológiai megközelítés a történészek mentalitástörténeti elemzéseire támaszkodhat, s itt nemcsak a színházlátogatási szokásokra gondolhatunk (ebben a gyakoriság, a színházi viselkedés, egyéb megnyilatkozások mellett a színháznak és a színjátszásnak a társaság életében, a „hétköznapi életben" elfoglalt helye a lényeges tényező). Célszerűnek a kétféle szempont együttes alkalmazása tetszik. Egyrészt azért, mert a kelet-közép-európai színházi mozgalmak részei egy sokkal szélesebb körű, nemcsak a szó szorosabb értelmében vett kulturális törekvésnek, hanem a politikában aktívan résztvevők ideológiájának fontos elemét is alkotják. Sosem feledkezhetünk meg arról a többször hangsúlyozott tényről, hogy a nemzeti mozgalmak első fázisában az anyanyelvi-kulturális kísérleteknek, önszerveződésnek ihlető, önmagukon messze túlmutató szerep jutott. A nemzeti mozgalmak kezdeti lépései jórészt oda irányultak, hogy fölleljék a kollektív élmény kialakulásának lehetőségeit, a valamilyen (nemzeti) közösséggé kovácsolódás esélyeit. A magam részéről ezzel magyarázom, hogy a kelet-közép-európai régióban a szabadkőművesség anacionális jellege ellenére erősítette a nemzeti kultúra, az anyanyelv szélesítése érdekében munkálkodók eleinte ugyancsak szűk táborát. Fel kell figyelnünk arra, hogy 1790 körül, tehát akkor, amikor a forrongó magyar politika sodrában végre létrejöhet a magyar nyelvű színjátszás Pest-Budán, akkor, a kezdeti stádiumban, valamint a lassan kibontakozó és első sikereit elkönyvelő színtársulat és írók mögött ott találjuk annak a protestáns nemességnek prominens képviselőit (előbb a Rádayakat, majd Prónay Lászlót, Podmaniczky Józsefet), amely jozefinistaként H. József társadalom-átalakítási terveit szolgálta, de sosem feledkezett meg az anyanyelvi kultúra ápolásáról, és ki előbb, ki utóbb szembekerülvén a centralizáló uralkodói kísérlettel, már ellenzékbe vonulva, a magyar nyelvű színjátszás ügyét támogatta, s ez az adott szituációban, amikor a Habsburg-hatalom és a függetlenségre vágyó magyar nemesség között majdnem kenyértörésre került sor, jelzés értékű. S később, a magyar jakobinus mozgalom egyik fontos epizódja szintén szorosan kapcsolódik az anyanyelvű színjátszás nemesi (s részben intézményessé válni kezdő) támogatásához. Mindazonáltal nem állíthatjuk, hogy a színjátszással szemben táplált (nemesi-egyházi és) erkölcsi elvekre épített előítéletek ne élnének a nemesi mélyrétegekben; hogy a színész társadalmi becsülést élvezne; hogy hosszú távon biztosítva lenne a színészek létfeltétele. Ezeknek a kérdéseknek a taglalása azonban átvezet egy másik szempontrendszer szerint való tárgyalásba. Másrészt az írók magatartását kell vizsgálnunk. Látszólag mi sem természetesebb annál, hogy az írók, az anyanyelvi kultúra elkötelezettjeiként, az anyanyelvű színjátszás, színházi törekvések élharcosaiként verssel, levelekkel, röpiratokkal igyekeznek meggyőzni olvasóikat a nemzeti színjátszás támogatásáról. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű. S itt már nem pusztán a magyar példára hivatkozunk, mivel általánosabb érvényű a tanulság. Ugyanis egyfelől igaz az, hogy számos jeles költő, író áll be — élve a joggal bevált terminológiával — a „fordítói mozgalomba", vagy adaptál hazai környezetben játszódó színdarabot, esetleg törekedik arra, hogy „eredeti" színművel gazdagítsa a szegényes hazai repertoárt (más kérdés, hogy ezekben az „eredeti" színművekben a kortársi külföldi irodalmakban megismert típusok ágálnak, s felépítésükkel jórészt követik a divatos, nem egyszer