Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Bécsy Tamás (Budapest): A színészi alakítás formakérdéséről

gon még az 1920-as, 1930-as években is a szerepkörök szerint mutatták be a színészeket a különböző kiadványokban, bemutatkozásként: hősszerelmes, szerelmes színész, drámai hős, énekes naíva, prózai szubrett, táncos siheder stb. (Csak zárójelben tesszük fel a kérdést: vajon nem a kialakult szerepkörök—vagyis az alak megf orrnáltságának kész volta — volt-e az oka, hogy régebben igen kevés próbával lehetett egy-egy előadást létrehozni? A szerep színészi formája ugyanis készen volt; új dolog csak a szöveg megtanulása. A művészi felelőtlenség ezt bízta a súgóra.) Ezekkel a szerepkörökkel kapcsolatban is feltehetjük a kérdést: vajon nem a színészi utánzó tevékenység formája bújik-e meg ezekben? Az azonban egészen bizonyosnak látszik, hogy az operettszínpadon a művészi tevékenység utánzó természete jelenik meg az alakok állandó formájában. Itt nem Glavári Hannát és Sybült kell lélektanüag vagy szociológiailag megformálni, nem Petrovot és Danüót, hanem a primadonna és a bonviván már eleve megalkotott formáját egyesítik az adott darab anyagával. A színésznő és a színész nem jellemet, nem foglalkozást stb. formál meg, hanem a különböző helyzetekben a primadonnát, a bonvivánt, a szubrettet és a táncoskomikust. Az alakok formája ezekben az esetekben eleve, előre létezik potenciálisan és a konkrét alakban, és általa válik aktuálisan létezővé. Ugyanúgy, ahogyan Pantalone alakja jelent meg a commedia deU'arte különböző előadásaiban. Ha az operett-alakokat ebből a szemszögből nézzük, világossá válik, mi a különbség a színpadi alaknak lélektani, szociológiai természete és formája és a színészi tevékenységnek az alakra rávitt természete és formája között. Mindezek után is csak bátortalanul tehetjük fel a kérdést: vajon a görög tragikus és komikus maszk, a Pantalone, az elrablott ártatlan lány, a naíva, a primadonna nem inkább azonos-e a színjátékmű alakjainak valódi formájával, ontológiai természetével, mint az alak lélektani vagy szociológiai megformáltsága? Nem lesz-e művészi értelemben hitelesebb az alak, ha létezésének olyan természete van, amely csak művészi világszerűségen belül lehetséges? Mert Isabella, a rejtélyes idegen, az amorózó, a primadonna kizárólag csak művészi vüágszerűségen belül létezhető alak. Igaz, az a Hamlet-alak, amelyet egy színész naturalisztikusan-realisztikusan kiválóan formál meg, ugyancsak az adott vüágszerűségen belül létezik és sehol máshol. Azonban ez az alak — akárhogyan is nézzük — végső soron utánzott alak; művészi egyedisége-egyszerisége és ennek hitelessége a valóságos alakokkal (noha nem egy szó szerinti valóságos emberrel vagy emberekkel) való összevetés révén állapítható meg. Azonban az, hogy Hamlet ideális herceg-e, eszményi alak-e, hogy általa a szimbolizált Idea jelenik-e meg stb., már semmiképp nem a valósággal való összevetés révén hitelesíthető. Primadonna és táncoskomikus sincs a valóságos életben; ezért senkinek nem is juthat eszébe, hogy pl. Honthy Hanna bármely primadonna-alakítását egy valóságban élő primadonna — vagy primadonnák — attitűdjével hitelesítse; ületve hogy a primadonna alakításában Sybill egyéniségét, egyszeri személyiségét és lélektani hitelességét keresse. Ezeket az alakokat a színészek dolgozták ki — vagy az elméletírók kívánták — a valóság egészéhez való, a színjátékra konkretizált viszonyból. És igen jellemző, hogy az adott színpadi alak benső tartalmainak jellegéhez teljesen idomuló, ám ugyanakkor darabról darabra azonos vagy lényegében azonos testi megnyilvánulásrendszer, továbbá ugyancsak lényegében azonos jellegű kosztüm tartozott és tartozik. Valószínűleg Pantalone sem lehetett bármely színész, mint ahogy naíva, intrikus, primadonna és szubrett sem lehet bármelyik színész; és ezeknek a testi eszközökkel való megformálása is nagyjából azonos.