Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Pausch, Oskar (Bécs): A magyarországi német vándorszínészet történetéből

A társulat 1853. április 11-től Magyaróvárott és Mosonban vendégszerepelt, ahol először nem is volt hol játszaniuk. Magyaróvárott saját költségükön három nap alatt felépítettek egy „arénát", s később ehhez egy „cirkuszt". így azonban az időjárástól függött a turné. Július 16-án Siege elküldött egy engedetlen színészt, ennek magyarázatát július 6án találhatjuk: „A gaz Weber az előadás után handabandázni kezdett, ezzel eljátszotta előttem a hitelét, valamint a közönség kegyét, én is jól megmondtam neki a magamét, de ez meg sem kottyant egy ilyen aljas fickónak." A naplóból az is kiderül, hogy Győrött 1860. június 17-én a Rablótörténet a Kohlmeß utcában volt műsoron, amikor is rossz napjuk volt az énekeseknek: „Blumlacher berekedt, Jansa vette át a szerepet, s a próbán egészen jól énekelt. Estére azonban ő is berekedt, rummal és borral próbálta kúrálni magát, de becsiccsentett. De azért tűrhetően lement az előadás." Siege győri feljegyzései először tanúskodnak egy magyar színház párhuzamos létezéséről: „a megmaradt magyar társulatnak a fél gázsit odaadtam..." A magyar városokban zajló változások háttere előtt megtalálhatjuk a győri polgármester 1858. szeptember 19-én írt igazolását a helyes viselkedésről, amelyben első ízben kerül megnevezésre a „győri német közönség", amelynek Ignaz Siege „minden értelemben véve megbízható és kifogástalanul viselkedő társulatával (...) játszott."

11 A Siege-család 1863-tól egészen a húszas évekig a mai Szlovákiában található Trencsénteplic nevű fürdőhelyen játszott nyaranta, de egyébként egyre inkább visszavonultak Magyarországról. Erősödött az új professzionalizmus és az egy helyben maradásra való törekvés, pl. a Dráva menti Maribor színházát két generáción keresztül is vezették. Amikor 1919-ben ezt lefoglalták a délszláv hatóságok, tulajdonképpen az Osztrák-Magyar Monarchia legrégebbi színházi családjának a végét jelentette. A Siege-hagyatékkal a közép-európai színháztörténet egyedülálló, „alulról" létrehozott emléke maradt meg a fárasztó vidéki életből, a gyakran szörnyű mindennapokból. Joggal írja Roda-Roda: „Nem tudom elég nyomatékosan javasolni a kultúr- és művészettörténészeknek, hogy rendszerességgel kutassák a Siege-család színházi archívumát és könyvtárát."

12 Roda-Roda egyébként a magyar vidéki színházak kétségkívül egyik legalaposabb ismerője volt. Regényében ezt írja: „Magyarország és a körülötte lévő országok 1880-ig, sőt, még utána is a német színjátszás területei voltak. (...) Ha még ma is megértik a németeket Magyarországon, Horvátországban és Szlovéniában, az nem utolsósorban az akkori színészeknek köszönhető. Az összes német társulat közül Eszék királyi szabad város társulata, a legdélibb német színház volt az, amelynek hagyatéka leginkább szétszóródott. Gyakran változott a vezetés, de mindig akadtak vállalkozó kedvű bérlők — a szomszédos magyar vagy stájer színházak igazgatói. Mindent játszottak, a Hamlettől a könnyű vígjátékokig; az én időmben főleg operetteket. Az eszéki polgárok egész évben elfoglalták a színházat, a gyalogezred jutányos áron zenét szolgáltatott — ezért viszont az első két sor mindig a tiszteké volt. A színészek főleg bécsiek, akik Eszéken kapták első szerződésüket. A nőket már azelőtt szétosztották, hogy betették volna lábukat Eszékre: a vezető színésznők a környék fiatal, gazdag földesuraié, a statiszták pedig a tiszteké."

13 Roda-Roda tudta, hogy miről beszél, hiszen katonai pályafutásának hét évét — megszakításokkal — Eszéken töltötte. És ugyanitt vendégszerepelt 1900 őszén társulatával a híres Adele Sandrock, s ettől váratlan fordulatot vett a kis hadnagy élete.