Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Silvestru, Valentin (Bukarest): Elődeinket magunkkal visszük az örökkévalóságba

Valentin Silvestru (Bukarest): Elődeinket magunkkal visszük az örökkévalóságba Minden, egy bizonyos történelmi korszakot érintő vizsgálat azt bizonyítja, hogy szoros kapcsolat van a színház és az illető korszak társadalmi, politikai változásai között. Ez igaz a világ valamennyi drámaírójára; Arisztotelésztől Théodore de Béze-ig, Hans Sachstól Václav Havelig, csakúgy, mint a nagy előadások különböző fajtáira — az athéni színházi ünnepektől a középkori misztériumokig és a modern happeningekig. A 18. század vége, a 19. század eleje olyan időszak, amelyben a történelem színpadán zajló nagy forradalmi változásokat a színházak igen erőteljesen tükrözték vissza. Nem is annyira visszatükrözésről van szó, mint inkább fénytörésről, hiszen maga a színház is hatott a gondolkodás fejlődésére. Előkészítette a közszellemet, a kritikus gondolkodást felkészítette a század nagy forradalmaira, hozzászoktatta a közönséget ahhoz, hogy a gondolatok megformálását összefüggésbe hozza a konkrét eseményekkel, s így hozzájárult az értelmiség politikai érzékének fejlesztéséhez. Itt kell megemlítenünk, hogy sok országban éppen ebben a korszakban születtek meg a modern színház alapjai, és a színház mint intézmény éppen ebben az időben nyilvánította magát a nemzeti sajátosságok központi hordozójává. Ebből a szempontból érdekes, hogy a román államokban minden titkos bányásztársaság liberális alkotmánytervezete hangsúlyozta a nemzeti színház megalapításának szükségességét, amelynek feladata lett volna a nemzeti identitásnak és egy új államszervezeti forma iránti törekvéseknek az ébrentartása és a nemzeti nyelv ápolása. Az első színházat 1817-ben, Oravicában építették fel. Ezt a színházat a kis bánáti bányászváros román, német, magyar és cseh lakóinak közös törekvése emelte. A bukaresti Nemzeti Színház palotája később, csak a század közepén épült fel. Még az építkezés megkezdése előtt jelent meg Bukarestben egy folyóirat, a Gazeta Teatrului National. Az első szám programcikked színház hatása a nemzeti szokásokra címet viselte, s a cikk maga egy aktív nemzeti kultúra összteljesítményének részeként tárgyalt minden művészi tevékenységet, s valamennyit nyíltan nevelő célzatúnak hirdette. Az első román drámaírók — és közöttük is elsősorban a lírikusnak, elbeszélőnek, esszéistának és drámaírónak egyaránt kiváló Vasile Alecsandri — a politikai célzatú drámaírás európai áramlatát alárendelték a század forradalmainak. Ahogy Victor Hugo Franciaországban, Adam Miczkiewicz Lengyelországban, Madách Imre Magyarországon vagy Karl Gutzkow Németországban, Vasile Alecsandri is új eszméket hirdetett, amelyek kipellengérezik a „megrozsdásodott szokásokat", az emberekközött újfajta kapcsolatokat propagálnak és a történelmet a felvilágosodott jelen szempontjából ábrázolják. Ahogyan az irodalom általában is, a drámaírás a múlt század elején — a történész de Sanctis kifejezését használva — forradalmi tendenciák és reformillúziók között ingadozott. Ennek ellenére észre kell vennünk, hogy azok, akik szoros kapcsolatban álltak a színházzal, a legnehezebb válságidőszakokban viseltek hivatalt és sokszor álltak a barikádokon. Miután a román országokban a despotikus feudális hatalom, a török megszállók, az orosz cenzorok és a görög szerzetesek cenzúrázták, deportálták, bebörtönözték és megkínozták őket — a legjelentősebb drámaírók és színészek az 1848-as forradalom élére álltak. Ion Eliade Radulescu, a színművészeti főiskola megalapítója részt vett a forradalmi moz-