Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Silvestru, Valentin (Bukarest): Elődeinket magunkkal visszük az örökkévalóságba

galom első dokumentumának, a Proklamációnak a megszövegezésében és kinyomtatásában. Costache Aristiát, az első hivatásos színészt nevezték ki a nemzeti gárda parancsnokává. Ion Catina drámaíró írta a Forradalmi indulót', egy másik drámaíró, George Baronzi pedig az első szabad újságot szerkesztette. A havasalföldi és moldvai átmeneti kormány tagjai között, majd tíz évvel később, azok között, akik a román fejedelemségek egyesítését megvalósították, szintén számtalan színházi alkotót találunk. Nem minden szakmai büszkeség nélkül szeretném megemlíteni a korszak legfontosabb színikritikusait is. Ma meghatottan olvassuk doktriner nyilatkozataikat, vagy beszédeiket és újságcikkeiket, s még inkább hatnak ránk meggyőződésüket kifejező darabjaik, valamint az akkori kritikus kollégák tudósításai arról, hogy ezeket a darabokat milyen lelkesedéssel játszották, és müyen fantasztikus visszhangot váltott ki a színház a kor közönségéből. Minden rendezvény, minden ünnepség, amely elődeinkre emlékezik — mint amilyen ez a mostani, nagy figyelemmel kísért ünnep is — ma erős visszhangot vált ki. A tradíciót újra megéljük, a szellem folyamatosságát ébren tartjuk, és ez alkalmat nyújt arra, hogy a múlt és a jelen közötti hasonlóságokat feltárhassuk. Mi románok is azon fáradozunk, hogy megőrizzük azon színházi alkotóink emlékezetét, akik történelmünk legfontosabb folyamataiban részt vettek. Monográfiák és tanulmányok szólnak a román színház kezdeti idejének bátor irodalmárairól, művészeiről, a híres színészekről. Utcákat, tereket és színházakat neveznek el róluk, szobrokat és emlékeket állítanak nekik és egy fesztivál keretében is megemlékeznek róluk, amely fesztivált Vasile Alecsandri halálának 100., valamint annak 150. évfordulója alkalmából rendezik, hogy két másik íróval együtt átvette a moldvai nemzeti színház vezetését. Annál is érzékenyebbek vagyunk a színházi emberek szerepére Románia életében, mivel ők is jelentősen hozzájárultak az 1989. decemberi forradalomhoz, amely véget vetett a diktatúrának, és a továbbiakban is fontos szerepet kaptak. Azon a napon, amikor a diktátor elmenekült, és az egész országon végigfutott a hír, hogy szabadok vagyunk, megjelent egy költő, aki rövid idővel azelőtt debütált drámaíróként, valamint két színész, akiknek morális tartását mindenki ismerte és nagyra értékelte. Egyikük az ország vezetésének felelősségét átvevő első politikai formáció alelnöke lett. Csak remélhetem, hogy a jelen történészei nemcsak nevüket említik majd meg, hanem hivatásukat is, mint amelynek messzeható jelentősége volt politikai messianizmusuk kialakulásában, s az események alakításában. A színház legfontosabb hozzájárulása a román társadalom 19. századi változásainak dinamikájához, magától értetődően, maga az alkotó tevékenység. Az, amit a színpad a közönséggel közöl. Ebben az összefüggésben feltétlenül meg kell említenünk, hogy nekünk előbb volt történelmi drámánk, mint történelmi prózánk. A régi drámák — a legrégebbit nemrégen mutatták be igen figyelemreméltó modern rendezésben — szenvedélyesen faggatták a történelmet, hogy szabadságvágyukat, a nemzeti sajátosságok érvényesítése és a szuverenitás iránti vágyukat még hatásosabban ábrázolhassák. A történelmi drámák szerzői — mint ahogyan a 20. század második felében, amikor olyan gyakran ábrázolták az antitotalitárius gondolatot — a drámát a szabadsággondolat ideológiai támaszpontjaként fogták fel, valamint egy Romain Rolland-i értelemben vett népszínház esztétikai érveként. Romain Rolland jól ismert esszéjében megállapítja, hogy a történelmi drámánál nincs jobban illő műfaj egy népszínház megalapításához. Nincs olyan, amely hatásosabb érvekkel rendelkezne a közönség neveléséhez, különösen, ha a darabokat úgy válogatják, hogy azokkal a visszatükrözések és asszociációk segítségével jelenbéli állapotokat fedjenek fel, 2,5