Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Kotte, Andreas (Berlin): Nemzeti színjátszás a Nemzeti Színházban?

rabjainak százain átvonuló atya-honatya motívum, amely ideológiailag bárgyún tükrözi vissza Németország kis államokra való felosztását. Egy értelmiségi (iskolamester) által szított parasztlázadás gyújtogatássá fajul és összeomlik. Egy ijedt paraszt: „Ezt mi műveltük". Egy másik: „Még itt a közelben is ég — A fejedelem maga is ott van az oltásnál." PÉTER: „Úgy hírlik, könnyes szemmel jár-kel a nép között és segít, mint a közülünk való." (V. felvonás, 2. jelenet) A külső életkörülmények fenyegetettségét, amelyet a társadalmi viszonyok erőszakos megváltoztatása idézett elő, a német nép nagy része átalakította a fejedelemmel való azonosulási energiává, aki közelebb állt hozzá, mint a francia néphez „Capet polgár." Goethének annyiban igaza van, hogy a közönség igen kevéssé volt fogékony. A nemzeti gondolat regionálissá zsugorodott. De maga Goethe sem tudott e folyamat ellen védekezni, mert a nagy erőszakos államátalakítást mint megoldási lehetőséget kizárta. A német színházat e döntő nemzeti kérdésen túllépve kívánta létrehozni — talán ezért nem hatott úgy a Tasso és az Iphigenia sem, mint ahogy elvárta. Ezt a kérdést Iffland A kokárdák c. darabjának zárójelenete teljesen világosan felveti. „JÜRGE (a többiekhez a becsületesség és a szeretet nagy tüzével): Gyertek — mindnyájan — tegyetek minden kokárdát a becsületes úr lába elé! (Leveszik, térdelve körülfogják, csomóba rakják előtte, néhányan megérintik a ruháját, mások a keze után nyúlnak.) JÜRGE: így, kegyelmes Úr — Isten bocsássa meg nekünk, hogy rossz órákat szereztünk Önnek! ( Gyengéd erőszakkal a kokárdákra helyezi a fejedelem lábát.) FEJEDELEM (kezét föléjük emeli): Gyermekeim! JÜRGE: Isten tartsa meg jó fejedelmünket. MIND (ujjongó kiáltással): Isten tartsa meg jó fejedelmünket!" „E színdarab megjelenése óta — panaszolja Iffland 1798-ban — néhányan, akiket ezekkel a dolgokkal ösztönözhettem, engem félreértve szenvedélyesen elfogult arisztokratának nyilvánítottak, mégpedig a legrosszabb értelemben. Csak azon kevesek csodálkoznak ezen úgy, mint énmagam, akik ismernek".

3 Hozzá kell fűznünk, hogy nem kellett arisztokrata érzületűnek lennie annak, aki a fejedelemben a jóakaratú honatyát látta; elegendő volt a német polgárság nagy részének, a polgári színházi közönségnek a véleményét vallani. Iffland Zacharias Werner darabjának, a Martin Luther, vagy az erő fel szentel ésének megrendezésével 1806-ban királyi érdemrendet akart szerezni. Egy olyan elsőrangú nemzeti témában kívánt elismerést aratni, amely már jóval a bemutató előtt vitát szított. Egyesek Luther megszentségtelenítését látták a színházi változatban, míg mások a nemzeti megegyezésre motiváló jelet. Az öt óra hosszat tartó előadást a kivitelezés pompája éltette (151 személy és 8 ló). Iffland Luther szerepében tündökölt, de a vágyott érdemrendet mégsem nyerte el. Botrányba torkollott, hogy Iffland levelet írt az ősbemutató előtti napon Büsching rendőrigazgatónak, kettőzze meg a szokásos, két altisztből és nyolc közlegényből álló színházi rendőrséget, hogy senki ne fütyüljön vagy kopogjon. Ezenkívül „azt kívánom, állítson két civilbe öltözött rendőrszolgát az amfiteátrumra és a karzatra, hogy ott a fizetett rendbontókat a megerősített őrség azonnal letartóztassa. Továbbá két álruhába öltözött rendőrhivatalnokot kívánok a földszinti hosszú folyosóra, kettőt a földszinti emelvény közepére és minden földszinti ajtóhoz egyet — azokra a helyekre, ahol általában zavargás keletkezik".

4