Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Kotte, Andreas (Berlin): Nemzeti színjátszás a Nemzeti Színházban?

Bár a lárma ilyen elővigyázatosság mellett elmaradt, csak néhány közbekiáltás történt, de a felügyelet miatti bosszúság állandóan nőtt, annál is inkább, mivel a színház vezetője néhány sajtóbeli kritikus hangot is elnyomott. A tizenötödik előadás után a Királyi Csendőrség tisztjei, akik a színházban egyébként szabadon mozogtak, és gyakran tapsolva vagy zavarogva követték az előadásokat, groteszk nyári szánkózást szerveztek Berlinen át, amellyel a „felszentelést" parodizálták. Fantáziadús ruhákba öltözött lovasok, női ruhás tisztek csoportja vágtázott a kerekekkel felszerelt szánkók előtt. A színházi öltözőből szerezték be Luthernek, tanítványának és Katherina von Borának az öltözékét. Ezek a személyek ágáltak a híres berlini kerítőnővel, Madame Etscherrel és a rendezésre célzó kellékekkel. Éjszaka fáklyák fénytengerében vonult a menet az Unter den Lindenen és a szomszédos utcákon. A katonaság és a rendőrszolgák túl későn érkeztek, az odasereglő nézők tömege felismerte a célzásokat, és megéljenezte a pompás látványt. Iffland személyesen tett panaszt a királynál, de hiába. A legmagasabb rangú tiszteket megbüntették ugyan, de a Luther-dráma négy évre előadhatatlanná vált. Iffland hasztalan fáradozott a nemzeti téma színpadra állításáért. A siker nem azon múlott, hogy a közönség ne lett volna elég érett ehhez a drámához, vagy hogy hiányoztak volna a színrevitelhez a színészek. A szabad kommunikáció oázisa, a színház elleni támadás, a viselkedés szabályokba kényszerítése helyezte át a tiltakozást az utcára, ahol ez könnyebben elnyomhatóvá vált azáltal, hogy büntetendő cselekvéssé nyüvánították. A színházi szakember, August Klingemann már 1802-ben megírta: ,A tömeg nem kényszeríthető, és nyomban forradalmivá válik, mihelyt igényeit elnyomva látja; de észrevétlenül vezethető, és könnyed érintéssel kialakítható a hiányzó értelem úgy, hogy egy magasabb álláspontra jutva látja önmagát. Egyetlen intézmény sem tűnik alkalmasabbnak egy üyen feladat megoldására, mint éppen a színház, mert különleges helyzeténél fogva uralja az általános ízlést, azáltal, hogy látszólag behódol neki".

5 A nemzeti színház létrejöttét Németországban tehát nem a közönség vagy a színészek akadályozták meg, hanem a rájuk erőltetett funkció — az egészében fejedelembarát drámairodalommal együtt. E funkció meghatározásához Iffland elméleti nézetei szolgáltak alapul, amelyekre befejezésül szintén utalnunk kell. A „felszentelés" előadása és a tisztek felvonulása két különböző, egymás mellett létező teátrális formáról tanúskodik. Az első magasztos, pszichologizáló művészeti jelenség s a második ellen irányul, amely viszont a vándortársulatok módjára a közönséggel való interakcióra épít. Nem csoda, hogy Iffland elméletileg is leértékeli az ember bemutatását ennek ábrázolásával szemben. „Egy ember bemutatása inkább ennek külsejére vonatkozik, egy kis csengettyüszóra van szüksége — majdnem csak modorosság, amely hagyományos szabályok szerint megtanulható és készre gyakorolható, ennélfogva a kézművességhez sorolható; akik ezt űzik, »szineszek« szeretnének lenni, és ezt a nevet viselni. Az ember ábrázolása ennek bensőjét érinti, a szenvedélyek menetét, a kif ejezésbeli magasrendű, egyszerű, erőteljes igazságot, a lélekben váltakozó és lassanként célhoz vezető átmeneteknek való eleven odaadást. Ez a művészet — ügy, nem játék, tehát nem is kell így nevezni." Ezért szeretne Iffland emberábrázoló (és nem színész) lenni. Mivel: „A sokaság, bármüyen rendbéli, semmi egyébre nem gondol, mint hogy a színész: tréfacsináló, mókamester, engedéllyel rendelkező, elismert kópé."

6 Az 1806-os nemzeti összeomlás után, amely néhány hónappal a Luther-drámával kapcsolatos események után következett be, még egyszer megkísérelték a porosz reformerek a színház és az udvar szétválasztását. Wilhelm von Humboldt 1808. december 16-án a