Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

DRÁMATÖRTÉNET - Szilágyi Ágnes: Molnár Ferenc dramaturgiájának forrásai két bohózatfordítása tükrében

tásának következetlenségei akkor érhetők tetten, amikor kitűnik, hogy a saját maga által leírt sorok értelmét is elfelejtve fordít tovább a következő oldalon. így történt meg, hogy koncepciója, miszerint az aprólékos, nyelvtörő francia neveket elhagyva általánosítani akar, zátonyra fut. Az első felvonás bevezető szerzői utasításából kihagyja a helyszín pontos behatárolását, és ugyanebben a felvonásban Jean és Jeanne dialógusából a majorság - és malomneveket. Teszi mindezt azért, hogy egyrészt a színész szereptanulását, másrészt a néző figyelmét ne terhelje a darab lényegétől eltérő, nehezen megjegyezhető információkkal. (Ennek ellentétét emelte be saját darabjába, a Játék a kastélyban c. vígjátékba, amikor a hosszú, több soros francia nemesi és földrajzi neveket Almádynak kell betanulnia csábítása büntetéséül.) Később, ugyanebben a felvonásban gépiesen és szó szerint lefordítja a dél-francia folyók és falucskák bonyulult elnevezéseit. Ugyanígy zavart okoz, hogy Georgina, az egyik főszereplő származását románról mexikóira változtatja, elfelejtvén, hogy pár oldallal később, Georgina családjának birtokait Romániába teszi. E tévesztések szerencsére csak a felszínen mozognak, és a rendező által korrigáihatók voltak. Ugyanide kapcsolódik a gallicizmusok és a szó szerint, magyartalanul fordított kifejezések és mondatkapcsolások köre is. Ha összehasonlítjuk az eredeti francia bohózatot, valamint ennek magyar változatát, kitűnik, hogy Molnár változtatásai két nagy csoportra oszthatók. Az egyik azokat a dramaturgiai sajátosságokat és furfangokat foglalja magába, melyek magában az eredeti darabban meglévő hiányosságokat, pongyolaságokat próbálják korrigálni, színpadképesebbé teszik a művet. A másik Molnárnak azt a törekvését mutatja meg, hogy a színdarab minél inkább illeszkedjen a Vígszínház repertoárjába, műsorpolitikájába. Ugyanakkor igyekszik a színház polgári jellegű közönségrétegének kedvében járni olyan megoldásokat találva, melyek tükrözik ennek a társadalmi rétegnek az aktuális problémáit; azt, ami benne volt a levegőben. Vegyük szemügyre először az elsődleges csoportot. Jean, törvénytelen, de apja távoli gondoskodása révén vidéki jómódban élő fiatalember és Jeanne, a fiú intézőjének naiv, tiszta és dolgos leánya a francia eredeti szerint ellentmondásosnak tűnő, és a végső megoldást tekintve nem eléggé megokolt befejezésben lesznek egymásé. Jeanne szerelme a darab elején viszonzatlan, hiszen Jean a szép Georginát szereti. Jeanne is tudja ezt, ezért bánata elől Toulouse-ba akar menekülni. A lány ezután csak a harmadik felvonás végén lép színre, és csak akkor, amikor Georgiának és Jean apjának, Larzac grófnak egymás iránt érzett, elfojtott szerelme napvilágra kerül. Csak ekkor fordul a fiú Jeanne felé, új érzelmekkel. Az olvasónak ez a megoldás már csak pótmegoldásnak tűnik, melyet a műfaj külső sajátosságai erőltetnek rá, miszerint végül mindenkinek meg kell találnia a párját, hogy a közönség elégedetten állhasson fel székéről. A dramaturgiai irányvonalak csak Georginát és Larzac grófot közelítik egymás felé. Az ő érzelmüket ábrázolja tudatos biztonsággal Flers és Caillavet, a többit elnagyolják, félresöprik, félbehagyják és a darab végén néhány tollvonással összecsapják az egészet. Molnár próbál segíteni ezen, de teljesen megszüntetni a hiányosságot csak akkor tudná, ha az egész darabot alapjairól építené fel újra, azaz egy másikat írna. Munkája csak arra elég, hogy tompítsa a nézőben a befejezés által keltett hiányérzetet. Ezt úgy éri el, hogy gyengíti Jean vonzalmának jeleit Georgina felé, és erősíti Jeanne felé. Az eredeti műben a jelentéktelennek tűnő Jeanne ezáltal intenzívebb vonzó hatást sugároz a körülötte lévőkre, elsősorban szíve választottjára. Jean ezt ki is fejezi,