Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor Kalandja

poetica-igényű költeményében szembeszegezte a kalandot a hagyománnyal, miként a színmű visszatérés az ősihez, az eredetihez, a rítushoz, megvalósulása ama egységnek, amely a művészetek története során széthasadt. További két nyilatkozatot idézünk, hogy fokozatos behatolásunk az írói mühelybe-világba mind kevesebb akadályba ütközzék: „Milyen érzés viszontlátni a színpadon az írott szavakat? Ismerős érzés. Az irodalom eleje nem az írott, hanem a kimondott szó volt. Az író, a homéroszi korban éppen úgy, mint a francia vers kezdeti idejében, egyszerre volt előadója, rendezője és szerzője müvének. Ismerős és ugyanakkor természetesen nyugtalanító érzés színpadról hallani azt, amivel az író a papíron vitatkozott. A szavakért, melyeket nem rögzít többé papír és betű, a térbe állított mondatokért is helyt áll az író, de bizonyos szorongó szolidaritással, mint aki helyt áll otthonról megszökött, világgá ment, kóbor kedvű gyermekeiért..."

20 „Meg kell ismerni egy pályán belül minden műfajt, meg kell tanulni a mesteremberek alázatát. Itt nem lehet mellébeszélni, mert nemcsak arról van szó, hogy mi a végzet hősei jellemében, hanem arról is, hogy Tőkés ne a baloldalról, hanem a jobboldalról jöjjön be a másodikban, mert akkor jobban esik arcára a fény. Mindez egy kicsit gyermekes, de az egész együtt valami ősi, valami egyidős az emberrel, a játékkal, a vallással: ez a dráma."

21 S most vissza magához a színműhöz, amelynek címe tehát eredetileg azonos volt a novella címével, s amelynek férfi főszerepét a színház eredetileg Kiss Ferencnek szánta.

22 Márai - szintén egy nyilatkozata szerint - írás közben nem gondolt színészekre, de amint a szereposztás véglegesre kerekedett, megelégedéssel állapíthatta meg: nemcsak a legjobb és legnépszerűbb színészeket kapta meg, hanem pontosan azokat, akik képesek voltak érzékeltetni mondatainak villózását, azt a valós és transzcendens között vibráló mondandót, amely a Márai-epikának is megkülönböztetett helyet biztosít a XX. század világirodalmában. Azaz, akik a Rendelés előtt orvoshistóriájában és a Kaland szimbolikus világában egyként otthon vannak.

23 Márai mintha a francia klasszicista dráma szigorú szerkesztési elveit tartaná szem előtt; az idő, a helyszín és a cselekmény egysége mintha még a novellisztikus eredetre utalna; a kortárs színmüvektől abban tér el, hogy a II. és a III. felvonásban többnyire csak két szereplő van egyszerre a színen, s a dráma lényegének a szereplők közötti viszony kibontása tetszik, azaz a vallomásszerűség, amelynek formája: a dialógus. A társasági drámától eltérően: a II. felvonás egyetlen nagyjelenet, az I. felvonás ezt készítette elő, s a III. szinte csak utóhang, olyan nagyjelenet, amelynek a két főszereplő a résztvevője. Az egyik, aki egészen az utolsó pillanatig hitt a csodában; a másik, aki valójában eltérne elhatározásától. S a dialógus felett ott lebeg a sorstragédiák végzetszerüsége, az egyéni élet, a hivatás, a túlzott birtoklásvágy gőgje, amely büntetést érdemel. S ott lebeg valamennyi szereplő életének sikerületlensége, minden szereplő tragikus vétsége; a mohó életvágy, a másokra tekintettel nem lévő tudományos elhivatottság, a körülményekkel való megalkuvás: körülbelül ilyen eredményeket mondhatnak magukéinak azok az életek, amelyek Márai Sándor színdarabjában ritkán egymás mellett, inkább egymás ellenében, vagy a másiktól észre nem vetten tengetik napjaikat, vagy robbannak viharos gyorsasággal. Orvosok szerepelnek a műben, illetve egy orvosfeleség (meg egy asszisztens); az újságíró alig említésre méltó epizódszereplő. Ez