Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)
DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor Kalandja
biztosítja, hogy az események zártkörű világban játszódhatnak, a fölvetett probléma, legalábbis első megközelítésben orvosi jellegű, így Márai, úgy látszik, tudomásul veszi a közönségigényt: bevezet az orvosi rendelőbe, ahol egészségügyi és érzelmi titkok tárulhatnak föl. Csakhogy a regényben formaújító író pusztán látszólag veszi át magyar kortársai és közvetlen elődei sikerdramaturgiáját; valójában a klinikai esetek átvilágítása kizárólag arra szolgál, hogy a test és a lélek XX. századi válságához újabb adalékokkal szolgálhasson, egyszóval folytassa a regényeiben megkezdett munkát a tartós értékek védelmében, s a bomló-foszló világra rácsodálkoztassa olvasóit. S ha a közönségsiker jólesően nyugtázta a szerelmi ötszög-drámát, az orvostörténetet, a tudomány, a hivatás, a napi megélhetés, a luxus között élő-tántorgó figurák síócsatáit, a kritika fölfigyelt a kettősségre: a realista expozícióra, alapozásra szimbolikus dráma épül. A szerző csupán látszólag idomul a vígszínházi típusú, társalgási dráma etikettjéhez, valójában nincsen fokozás a színműben, a látványos összecsapások helyébe a csöndes felismerések, a titkok leleplezését mellőzve az élet meglepetéseinek kibontása kerülnek, a szó hagyományos értelmében a legkevésbé drámai szituációk. Mindezt nem pótolja Márai a költőiséggel. Németh László bírálatában 24 mutat rá arra, hogy olykor mily lapos mondatokat mondanak a szereplők; mennyire nem a regények Máraijának telt zengésével lehet jellemezni a dialógusokat. Az expozíció lényegesen többet ígér, legalábbis cselekményben, mint amennyi végül kikerekedik, jóllehet az I. felvonásban két fontos összecsapásnak is tanúi lehetünk. Az elsőben egy kimúló szerelem körül látunk egy orvosnőt és egy orvost, és csupán a háttérben sejlik föl az ok: egy új szerelem új elhatározást igénylő kényszere. A másikban a professzor és orvosa beszélgetése erősíti meg: amit nem tudunk meg, amit az orvos titokban tart, fontosabb, mint amit mindenki megtudhat. Ez a hagyományosnak tetsző szerkesztés számol azzal, hogy az ifjú orvos válaszútja valójában egy nála majd lényegesebb szerephez jutó figura sorsa mögött elhalványodik, s a szerelem mellett más is motiválja majd az ifjú orvos cselekedeteit. Márai azonban nem elégszik meg az izgalmak-rejtelmek ilyen módon való halmozásával. Mintha a nézők elvárásainak tenne eleget akkor, amikor az expozícióban jelzi: az orvosi rendelő korántsem csak az alapos-nyugodt vizsgálódás, a laboratóriumi munka, a békés gyógyítás színhelye: fojtott vágyak, a szó köznapi értelmében vett kalandok, kusza érzelmi szövevények zaklatják föl azok hétköznapjait, akikhez betegségükben, kétségbeesésükben mások fordulnak. Legott az első jelenetekből értesülünk az orvosnőt gyötrő mozzanatokról, az asszisztensnő kiegyensúlyozottsága és lelki békéje mögött rejtőző keserűségekről. Elfojtás, tettetett nyugalom, munkába öltött fölös energia vibrál, és ezek csak részben fejeződnek ki az említett összecsapásokban. S amire szintén a párbeszédekből derül fény: a főszereplőnek tekintett orvosprofesszor munkásságának talán legsikeresebb napját ünnepelheti, elérte, amit keresettsikeres orvos elérhet, munkáját hivatalos és közmegbecsülés övezi, nagypolgári léte külsőségekben, a megelégedettség, a csillogás, a dekorativitás jeleivel hirdeti egy szorgos tevékenység jutalmát. Ugyanezt a jól rendezettséget mutatja a díszlet, azaz a szűkebb környezet: az anyagi jólét kifejeződése annak az eredménynek, amelyet egy sikerorientált társadalom biztosít a siker útjait kereső és meglelő polgárnak. Miután a látszatot fölvillantja a szerző, lassan-lassan döbbenünk rá, hogy ezt a csillogó világot (egyelőre pontosan aligha megnevezhető) veszélyek fenyegetik, a biztos anyagi
