Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 26. (Budapest, 1989)
ÉVFORDULÓ - ELEKFI LÁSZLÓ: Nagy Adorján beszédművelői munkássága
lelki tényezőjére vezette vissza, és csak később kezdett el kételkedni e kategóriák határozottságában. Megérezte azt, amit Fónagy Ivánék hatalmas anyaggyűjtése és mások kutatásai után ma látunk: hogy a hanglejtésnek a beszéd értelmi tagolásában is óriási szerepe van. De a hangerő jelentőségét, változásait Laziczius Fonetiká ja alapján ő is nagyon világosan látta, és Arany László nyomán azt is, hogy hosszabb szavaink 4--4 szótagos ütemekre oszlanak. Csupán abban tévedett, hogy "minden szónak az első szótagját hangsúlyosan, szándékoltan is fokozottabb hangerővel kell ejteni". (Ezt a Kemény Zsigmondtól eredő téves fogalmazást Derne Lászlónak több írásában található helyesbítő kifejtése után Fischer Sándor fogalmazta meg helyesen: A beszéd művészete , Bp. 1966. 203--4.) Az érzelmi hangsúlyeltolódást azonban Egressy művészi és Laziczius tudósi szakvéleményével egybehangzóan (és mai tudásunk szerint is) helyesnek fogadta el. A szóvégeket szembeállító, értelmi véghangsúlyozásról, melyet Gombocz idején még logikai hangsúlynak neveztek, kimutatta, hogy nem tisztán értelmi hangsúly, hanem a helyesbítés, szembeállítás és meggyőzés szándéka is benne van, ezek pedig érzelmi és akarati tényezőkkel párosulnak. -- A szórenddel kapcsolatban megint helyre kell igazítanom egy tévedését, ti. hogy "a magyar szórend teljesen szabad". Ez nem így van. A magyar szórendet nagyon sokféle értelmi és szövegbeli tényező, többek közt a súlypont elhelyezése és az aktuális mondattagolás határozza meg, de kisebb mértékben -- szorosabb szószerkezetekben, többféle jelző esetén -- a szavak nyelvtani alakja, mondattani szerepe is. Azt azonban nagyon tanulságos újra elolvasni, amit Nagy Adorján a jelző hangsúlyáról írt, mert ezen a téren ma is él egy Paulaytól származó egyoldalú, szinte mechanikus elv ("kivétel nélkül mindig a jelzőt kell hangsúlyozni" — Paulay: A színészet elmélete , Pest 1871. 15.), mely a magyar nyelvtannak és Brassai mondattani tanulmányainak hiányos ismeretén alapul; e könnyűnek látszó, de valójában sokszor értelmetlen szövegmondásra késztető ún. szabály ellen Hevesi Sándor, Galamb Sándor, Gyomlay Gyula, de még Nagy Adorján, sőt Péchy Blanka is hiába emelte fel szavát. Horváth János példái a közbeszédben terjedő ellenkező gyakorlatra, a
