Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 26. (Budapest, 1989)

ÉVFORDULÓ - ELEKFI LÁSZLÓ: Nagy Adorján beszédművelői munkássága

sok különleges furcsaságot és igen sok helytálló megfigyelést is tartalmaz; idézi Mátray nevét Kemény Zsigmondéval, Paulay Ede, Szász Károly nevével együtt, akik sok megjegyzést tettek a hangsúlyról, színpadi beszédkultúránkról, ill. a kifejező versmondásról. Kellett, hogy olvassa Balassa Józsefnek Hangsúly a magyar nyelvben c., 1890-ben a Nyelvtudományi Közleményekben megjelent tanulmányát. És alapvető olvasmányai közé tartozott Hevesi Sándor munkája: Az előadás művészete (1908-ból). Felfigyelhetett Tolnai Vilmosnak 1915-ben a Magyar Nyelv c. folyóiratban megjelent tanulmányára: Adatok a magyar hanglejtéshez

. Ekkor tudatosodhatott benne végképp, hogy a beszédben a hanglejtés olyasmi, mint a zenében a dallam, és észrevehette, hogy az úttörő Balassa után, akinek az első tudományos igényű magyar fonetikát is köszönhetjük, Tolnai árnyaltabban, szabatosabb terminológiával fog a magyar hanglejtésformák rendezéséhez. A magyar szellemi életnek a Nyugat megindulásában is nyilvánuló kettéoszlása, a naturalizmus, a szimbolizmus térhódítása a művészetekben, majd a világháború a hivatalos körök által irányított konzervatív irodalmi életet sem hagyta érintetlenül. A nemzeti romanticizmust képviselő Beöthy Zsoltot a katedrán felváltotta a realisztikusabb szemléletű Riedl Frigyes. A botrányszámba menő fölfedezések a kuruc balladák hamisítvány voltáról, akárcsak Szekfű Gyula könyve (

A száműzött Rákóczi) kiábrándították a józanságra hajlókat az illúziókból. A történeti igazság keresésében nemcsak Riedl és Tolnai filológiai kíváncsisága derítette ki az álnépi balladák valódi szerzőjét, hanem követte őket tanítványuk, László Zsigmond is, aki a lipcsei fonetikus Sievers és a színészkörökben járatos Rutz ritmuskarakterológiája nyomán mutatott rá a kuruc balladák legnagyobb részének és Thaly Kálmán költeményeinek azonos átlaghangmagasságára. E felfedezés elméleti alapja máig sincs teljesen igazolva, de intuitív módon meggyőző eredményre vezetett. Mivel azonban László Zsigmond később elsősorban zenével foglalkozott, majd a zenetudós felkészültségével tért vissza az ötvenes évek elején a verses irodai lomhoz, Nagy Adorján számára pedig a zene mindvégig kissé idegen terület volt, pályájuk alig érintkezett. Többet jelenthetett