Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

Michelangelo kupolája és Bernini colonnáinak füzérében érthetetlenek 3ánk sajgó sebei. A Via Giulia palotasorai és a Colosseum között bandukoló Csongort a "sík mezőben hármas út" sokkal kevésbé teszi tanácstalanná, mint a Piazza Navona, Színdarabjaink nem tudnak olyan színpadi életet nyerni, melyek Bartók és Kodály nagyságának és fényének sugarával egybekapcsolják a klasszikust a nemzetivel és - tegyük hozzá - a korszerűvel. Felmerül a kérdés: vajon nemzeti klasszikusnak mondott színműveinkben vagy színpadra állításukban kell-e az okokat keresni. A külföldi színrevitelek - a Tragédi

a különböző külhoni előadásaira kell gondolnunk éltetik bennünk, színházi emberekben az önkritikus reményt: a színrevitelben van a hiba. Talán nem is a művek, hanem mi vagyunk provinciálisak. Persze a nemzetfelettiség hamis illúziója még szánalomra méltóbb provincializmus, mint a nemzeti karakter túlértékelése. Egyébként Illyés Gyula is arra hívta fel a figyelmet, hogy unalmasságunkat elsősorban annak köszönhetjük, hogy nem vagyunk elég "provinciálisak". (E kifejezést természetesen idézőjelbe tévén.) Vegyük pl. a Tragédi

át: 1. Az európai kultúra fejlődésének ismeretében világosan követhető sztori, átélt és értett kultúrhistéria. 2. A 19. század filozófiai kételyeit 20. századi megvilágításba helyezhető bölcseleti szituációk. 3. Korszerű, mai filozófiai, társadalmi, politikai, esztétikai probléma felvetésére alkalmas, nyitott szellemi válsághelyzetek. 4. Olyan cselekményesség, mely érthető a nyelv ismerete nélkül. 5. Látványosság. 6. Közérthetőség, csaknem közhelyszerű szinten. 7. A magángondok, magánügyek súlyossága, és az ezek szintjén is átélhető általános létfilozófiai problémák. Satöbbi, hogy ne szaporítsuk. Mégis sajnálattal kell hogy lássuk, adósak vagyunk a színpadra állításnak azzal a szintjével, mely felhívná a fi94