Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)
kérdés megoldását csupán pénzügyi részkérdésekre. Kétségtelen, hogy erről i_s szó van, de mégis többről. Meggyőződésem, hogy minden eszmének, minden gondolatnak, minden elméletnek a rangját és a súlyát az az intézmény T vagy tézményrendszer adja meg, amely annak hordozója. Ha erre nem kellően kényes a társadalom, akkor saját tekintélyét is csorbítja. Ha elfogadjuk azt, hogy szükség van nemzeti színházra, akkor egyúttal ezt is elfogadjuk. Nézzük meg részletesebben azt, mik a nyomasztó, sokszor megoldhatatlannak tünű gondjaink a nemzeti színházi gyakorlat mindennapjaiban. A működtetésnek egyik legdöntőbb és legfontosabb feladata, hogy az alkotókat - tehát a rendezőt, a színészt, a tervezőt és az összes kreatív közreműködőt - hozza olyan helyzetbe, teremtse meg számukra azokat a feltételeket és lehetőségeket, hogy a mű, a varázslat létrejöjjön és a közönségnél érzékeny talajba hulljék. Pályám során mindig is azt vallottam, hogy az alkotókon kívül mindenkinek az a dolga, hogy legyen szolgája, sőt alázatos szolgája a Műnek és legyen alázatos szolgája a Gondolatnak. Aki a szolgálatnak ezt az alázatát nem érzi, nem fogadja el vagy képtelen gondozni, az alkalmatlan a nemzeti színházi munkára, és alkalmatlan arra, hogy mindezt jól tegye. Itt az a dilemma: természetesen ezeket a személyeket és apparátusokat is alkalmassá kell tenni arra, hogy mindezt tenni tudják; a vezetés és a vezetettek közötti érzékeny kapcsolati viszonyokban pedig mindez megvalósulhasson. Mi hát a dilemma megoldása? Természetesen megint egy közhely, veszélyes gondolat. Az, hogy jól megfelelő, jól képzett, értékes emberek legyenek a megfelelő helyen. Idekívánkozik egy sokat ismételt és mégis elmondandó vélemény a színházi demokráciáról. Hogy miért? Hát azért, mert az alkalmatlan embereket nem demokratikusan, legfeljebb humánusan kell a helyükről vagy a testületükből eltávolítani, vagy eltanácsolni. Az említett dilemmát megoldani más eszközökkel egy 44