Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)
hírt ne hallj felőlem, hogy elfelejts ... Nem is tudtam, miért, ... de éreztem, hogy mennem kell ... Mint a forgószél, vitt, ragadott magával ez a tudat ... ott hagytam a várost . . . mentem ... menekültem ... Éreztem, hogy nem szabad tégedet látnom soha többé! ... Éreztem, hogy gyalázatos, nyomorult rablást követnék el, ha magamhoz láncolnálak téged, a megtestesült tisztaságot, jóságot, szépséget, én, a csavargó, a senki fia, akit kinevetnek, megvetnek, kerülnek, gúnyolnak ... Azelőtt talán képes lettem volna arra, hogy beletörődjem az iskolai szabályok kínzó kényszerébe - teéretted! Lett volna belőlem rendes, józan polgár ... De akkor ... már el kellett hagynom az iskolát. Kicsaptak. A szegény diákból csavargó lett! Amint haladtam előre az országúton ... ezek a gondolatok zavarosan zúdultak rám, és úgy égettek, mint valami túzfolyó hullámai ... eltiportak, összezúztak. És mentem, rohantam vágyaim után. A te emléked kísért utamban. És ez az emlék, ami eleinte égette a lelkem, később úgy szállott felém, mint egy csodás virágnak illata, amit valamikor nagyon régen szívtam magamba. Mária : Az én szenvedésem nem változott . . . Bolond Istók : Ki tudja, melyikünk szenvedett inkább. A nő a lemondást gyakorolja egész életében. A férfi, az bírni szeret, uralkodni akar. Borzasztó volt az én szenvedésem, mikor el kellett, hogy hagyjalak! Minden gondolatom te voltál, minden vágyam te voltál, és tudnom kellett, hogy minden lépésemmel távolodom tőled. Simogatni szerettem volna a hajadat, csókolni az ajkadat, magamhoz ölelni a te reszkető testedet. Minden nap megfogadtam, hogy elfelejtlek, nem gondolok 265