Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

A kisfiú : Félek, hogy megharagítom. Bolond Istók : Ne félj, fiacskám! Én mindig gondolkodom, tehát sohasem haragszom. A kisfiú : De én mégis félek, mert tudom, hogy kicsoda ... Én láttam ... A nagyapa nem vette észre, de én láttam, amikor beröpült ide hozzánk ... De, ugye nem fog bántani minket, nem hoz jégesőt a határ­ra? Bolond Istó k (hangosan fölnevet): Ugyan micsoda hatalmas lény­nek tartasz te engemet? (mintegy önmagához be­szélve) És ha hatalmamban állana is, sohasem bán­tanám a szegényeket, a szenvedőket, a szomorúa­kat ... A fényes paloták lakóit, a mindég mula­tókat, sivár gyönyörökben élőket keresném fel. Át meg átjárná lelkem élvektől szenvedő lelkü­ket, és mind-mind magába színá a sok gyönyört, míg az élvezetek terhe alatt összeroskadnék, és úgy halnék mámoros mártírhalált ... És az ő lel­kökben megjelenne az élet hírnöke: a szomorúság, és megtudnák, hogy mi az öröm. Ezzel megváltanám azokat, kikkel a Megváltó nem törődött ... Ha­nem, fiacskám, nekem nincsen ilyen nagy hatal­mam - szegény csavargó vagyok, nyomorultabb len­nék a legutolsó koldusnál is, ha egyetlen gazdag­ságom, a fantázia, nem varázsolna olykor egy jobb, egy szebb világba... A kisfi ú (élénken, bizalommal közeledve Istók felé): Fantázia? Mi az? Sohasem hallottam ezt a szót. Bolond Istó k (szeretettel magához vonva a fiút): Pedig neked ugyancsak nagy fantáziád kell, hogy legyen, ha egy szegény csavargóban pusztító hatalmat, rej­télyes lényt látsz. A kisfiú : No, mondd, mi az a fantázia, magyarázd meg! 260

Next

/
Oldalképek
Tartalom