Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

Bolond Istó

k (megfogja a fiú kezét és a boglyakemencéhez vezeti. Felül a padkára, maga mellé ültetve a fiút. Ezalatt az égen sötét viharfelhők tornyosultak, melyek közt a lenyugvó nap utolsó sugarai áttörnek, vérvörös fényt árasztva a vidékre, a szobára. A távolból a szellő időnként aratók dalát hozza magával, elmosódva, alig hallhatóan): Látod, fiacskám, most egy elhagyott, szomorú helyen vagyunk, roskadozó épületben, melynek láttára az ember sírni szeretne, anélkül, hogy tudná, miért ... És most megsuhogtatjuk a fantázia varázsvesszejét . (Kezével a levegőben misztikus mozdulatokat végez, a fiú visszafojtott lélegzettel, tágra nyílt szemekkel bámul maga elé.) És látod? ... Látod? ... A falakról eltűnik a penészvirág, a hulló vakolat, minden vörös aranyfényben úszik. Tágas tündérpalotában vagyunk ... Amin ülünk, nem vályogkemence ... királyi trón lágy selyempárnája ... Minden csupa fény, csupa pompa ... Látod-e? A kisfiú

: Látom . . . Bolond Istók

: Az ablakok kristályüvegén át illatos szellők szárnyán száll felénk a tündérek éneke, lágyan, altatóan ... hallod-e? A kisfiú : Hallom . . . Bolond Istók

: És mindjárt megjelenik a szép királylány . . . aranyból a haja ... járása könnyű,mint a lehellet ... a lába elé fehér liliomot szórnak láthatatlan kezek, de az ő keze fehérebb a liliomoknál ... a szeme .. - - - ... az ... az ... (A hangja elakad, úgy néz Máriára, mintha kísértetet látna, a kisfiú karjába kapaszkodik.) A kisfiú

: Jaj, ne szorítsd úgy a karomat! Fáj! (duzzogva kimegy) 261