Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

Bár az 1945 utáni politikai változások új művészi célkitűzéseket és strukturális változásokat is magukkal hoztak a színházi életben, de színjátszásunk tradicionális stílusa ekkor sem változott meg lényegesen. A színház megújulása ellen hatott az 1950-es években a dogmatikus kultúrpolitikán túl a szocialista realizmus általános esztétikája, amely többek között Lukácsra is hivatkozva, minden avantgárd próbálkozást, még a baloldali tradíciójúakat is, változatlanul kiátkozott. A kultúra minden területén (irodalom, képzőművészet stb.) egy "szocialista-klasszicista" stílust preferált. (Ezzel magyarázható pl., hogy Brecht is csak 1956 után kapott szabad utat Magyarországon.) Az akkori kultúrpolitikának a patetikus stílusban játszott tragédia, az optimista, "súlytalanító" komédia és az átideologizált, "szocialista operett" lettek a kedvenc műfajai. Az a néhány kísérlet, amely a kultúrpolitika elvárása ellenében született, nem tudott meghatározóan érvényre jutni az alaptendenciával szemben. A kultúrpolitika 1956 utáni megváltozásának következményeként a színházi életben a változás első jeleit az 1960-as évek elején lehetett tapasztalni. A megváltozott kultúrpolitikai szituáció a színházi életben egybeesett egy új rendezői generáció (Ádám Ottó, Vámos László, Kazimir Károly) fellépésével. Az ő tevékenységük nyomán - különösen ami a klaszszikusok színrevitelét és az eddig nálunk még ismeretlen polgári szerzők műveinek bemutatását illeti - már nem sematizáló, hanem színvonalas színházi előadások születtek. A hagyományos (pszichológizáló-realista) magyar színjátszási stílus azonban még ekkor sem újult meg lényegesen. Új stílus jegyei először a hivatalos színházi struktúra keretein kívül, az amatőr színházi mozgalomban jelentkeztek. A színházi megújulás közvetlen előzménye: az amatőr színházi mozgalom A 60-as évek második felének és a 70-es évek elejének amatőr 226