Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 24. (Budapest, 1987)

Fried István: A végzettragédia magyar vége

mikor nem kellene, a hagyja magát a külszintol megtéveszteni. Valójában minden szereplő megakadályozhatná az események visszafordíthatatlanná fordulását, a valamilyen okból /mindenki más okból/ nem teszi. Többnyire azért nem, mivel nincsenek tisztában helyzetükkel, látazat és valóság megtévesztő kettősében képtelenek eligazodni. Senki nem tudja magáról, hogy kicsoda, a aki tudja /mint a remete/, elhallgatja, nem ekkor mondja el, amikor arra szükség lenne. Vörösmarty azonban nemesek a végzettragédia "tendenciá"-jával vitatkozik, henem szerkezetével, - mint láttuk - jellemformálásával, da vitatkozik verbália szinten la. Mig például a német végzettregédia az előjátékben, de legalábbis a azinmü cselekménye előtt lefolyt évszázadokban elhangzott átok, illetve vétek következményeit beszéli el, összesűrítve a drámai és a valóságoa időt, addig Vöröamartynál már az első felvonásban megtudjuk, hogy ilyen átok nem létezett, Telegdi önmagát átkozza el, a a haldokló remete átokazerü felszólítása caak az utolaó felvonásban hangzik el, mintegy a végső lökést adva a bűnhődés kikerülhetetlen bekövetkeztének. Akkor csendül föl a remete átka, amikor már fény derül az egykori vétekre. Tehát akkor, amikor az átkot közvetlenül követheti a bünhődéa. Ennek a drámairól felfogásnak két jelentőa - dramaturgiai - következménye lesz. 1/ A szereplők tettel - minthogy nem eleve meghatározottak, "célirányosak" - lényegesen motiváltabbak lehetnek. Ennek eredményeképpen nem a végzet beteljesülte felé tántorgó figurák kilátástalan pályája adja a cselekmény lényegét. A szerző több gondot fordíthat a lélektani árnyalásra, a szereplők jellemét, mint általában a romantikusok, ellentétes vonásokból szövi. 2/ Még ennél is lényegesebb, hogy az emberi felelősség kerül problémaként a dráma középpontjába. S ez mind a szinpadi "moralitás", mind pedig a belső és a szereplők között támadt konfliktus szempontjából nagyobb szabadságot biztosított az Írónak. Vörösmarty alaposan kihasználja ezt az áltela teremtett, jelentősebbnek minősíthető szabadságlehetőséget. A női főszereplő Puck-szerü vonásaira utaltunk, monológjában talán a Romeo és Júlia Mab királynő-monológjának kisugárzása is érezhető. De Shakespeare-re utal a komor és az olykor vaskosan tréfás jelenetek váltogetáaa. Vörösmarty már az 1820-as években olvasta, tanulmányozta Shakespeare színmüveit, s a Vernas

zben kamatoztatta a tanultakat. A S ha ke a pea re felé fordulás természetszerűleg járt együtt a végzettragédia szerkesztési, jellemábrázolási módszerelnek tagadásával. Ugyanakkor nem engedte, hogy Victor Hugo követőjévé váljék Vörös38