Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Kolta Magdolna: A klasszikus vígjátéki dramaturgia kihalása. A vígjáték helyzete 1957-1982

jávai, as értelmiségi egyértelmű lelepleződése, kicsúfolása, as esetlegesség megnyugtató érzése helyett, egyén és a korszak kapcsolatát először Csurka látja diszharmonikusnak, ml több, e diszharmóniát hajlamos a korszak hibájának fölróni. Nem mintha felmentené Dékányt, vagy a Ki lesz a bálanya pókerpartiját, de nem tagadja el a történelmi fejlődés torzító voltát./ Tanulságos módon a kritika nem ezt érezte ki belőle. Pándi Páj/

4

^ szerint e legnagyobb hiba, hogy klinikai keresetté szUkiti le a reálisan indított drámát, melynek kibontása azt ábrázolhatná, hogy "még nem elég szilárdak a belső kontrollmechanizmusok, nem elég elv- és szakszerűek e minőségi ellenőrzési pontok". A Ki lesz e bálanya és a Deficit szintén nem konszolidációs célzattal tükrözi a hatvanas évek valóságát. A Bálanya 1969-ben /7 évea késéssel/ került a Thália színpadára, a Deficit 1979-ig /12 évet/ váratott magára. Csurka legjobb darabjának tartják a Ki lesz a bálanyá

t. Alighanem ez az egyetlen drámája, ahol "szemben a hagyományos dramaturgia 'jellemző* módszereivel - mindenfajta direkt, vagy indirekt jellemzéstől tsrtózkodik, alakjai - vallomásaikban éppúgy, mint maszkjaikban - csupán megnyilvánulnak

.... egyetlenegyszer sem kerül szóba az a belső lényeg, ami vezérli őket, sem múltjukként, sem jelenükként, sem jellemük, sem moráljuk nem 'fogalmazódik meg*: még osak egymást sem jellemzik"./47/ Ennél az összefogott drámaiságnál is fontosabb az a "szociológiai tény", hogy négy ember különböző egyéniségében azonos motívumot látott meg: "a darab groteszk rekviem azért a generációért, mely 1956 válságában vesztette el önmagát, és aztán már nem tudott visszatalálni sem magához, sem a társadalmi regeneráció erővonalaihoz... A trauma, a sebesülés azonban valóságos volt, életüket nem pusztán az akaratgyengeaég váltotta holtvágányra." Egyedülállóvá az teszi ezt az értelmiségi szemléletet, hogy a konszolidáció eufóriájában mondja ki, hogy vannak kallódó, utat nem csak saját züllöttségük miatt nem találó emberek, jogosultnak tételezi a pótcselekvések létét. A Deficit ennek - szintén szociológiei - párdarabja. Itt is négy ember - ezúttal két házaspár kallódik a színen: 1965 körül a nemtörténéa nyomasztja Őket, az eseménytelenség. "... a kor parancsokat osztogatott, egy részüket később visszavonta és ellenkezőekkel helyettesitette, de a személy szabad és társadalmilag hasznos, alkotó és örömteli kibontakozására nem adott módot."/*-'/ Nem szorul hosszes bizony gátasra, hogy a korszak ilyen jellegű felfogása, ennek morális konzekvenciával 64