Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

szeti irányitói lesznek, Ruszt pedig a Várszínház egyik főrendezője. Kaposvárott Bebarczy, Szolnokon Paál viszi tovább a "szellemet" és e két színházban továbbra is fenntartják a régi szinvonalat. Kecskemét azonban kivérzik Ruszték távozásával, elveszíti korábbi jelentőségét. És ráadásul Ruszt, színészeivel egyetemben, lehetetlen szituációba kerül a Gyurkó László-vezette, átgondolatlan, népszínházi konglumerátumban, ahol régebbi formájukat már nem tudják tovább futni. Ruszt csakhamar fel is adja ezt a meddő helyzetet, és előbb Szegedre, majd Zalaegerszegre "vonult vissza" - immár új, főiskoláról frissen kikerült csapattal, az újrakezdés reményében. Zsámbéki ós Székely azonban négy évadot végigharcolnak a Nemzetiben. És jobb színházat csinálnak itt, mint az utóbbi negyedszázadban bárki ebben az épületben, mégha olyan jót nem is, mint korábban Kaposvárott. Dehát ez természetes, az "összevegyitett" társulatok ennyi idő alatt nem forrtak össze, nem alakult ki egységes eszmény és morál. Es közben állni kell az egyre több oldalról meg-megújuló támadásokat, hiszen a "népieknek" ez az európai müsorpolitika nem elég nemzeti, a konzervatívoknak az előadások világképe túl kemény, a színészek egy része nem egyszerűen félti a kényelmét. Végülis a tanulság - bár szomorú, ám megszívlelendő: a társadalom erőviszonyai együttesen odahatnak, hogy ezt a provincializmust széleslátókörüséggel felcserélő szinházst még a század hetvenes éveiben sem fogadják el a Nemzeti Szinház cégére alatt. Mrozek és Kornis, Wesker és Griffith, Gorkij ós Osztrovszkij, Shakespeare és Molière, Németh László és Weöres Sándor igy, együtt, s ezzel a szinpadi hatásfokkal túlságosan is odatartja a tükröt a természetnek. Különösen jól mutatja a tűrőképesség határait Zsámbéki Halleluja /Kornis/ és Ascher Jövedelmező állás /Osztrovszkij/ rendezésének allergikus fogadtatása. Mindkét előadás szinészi revelációkat hoz, rendezői eszközeikben a realizmust egészen bravúros expresszivitással emelik meg, s az irónia és a groteszk erős elidegenítési effektusait működtetik fájdalmasan átélt mondandójuk kifejezésére. Mindkét előadás az eszményeit vesztett fiatal nemzedékek értékválságáról beszél a tudat hasadásairól és zsákutcáiról. Törvényszerű, hogy ennek a kritikai szellemiségnek távoznia kell a Nemzetiből. Ascher már korábban visszatért Kaposvárra, Zsámbéki és Székely pedig megkapják az újjáépített, már önálló Katona József Színházat. Ami pedig ott történik, az már nem tartozik az új hullám témaköréhez; Zsámbékiék, túl a negyvenen, kialakult és remélhetően stabilizálható elképzelé-