Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

nyitása alatt teljes tevékenységét alárendeli egy szikáran igazmondó - gondolkodó, és még a zenés műfajban is ezt az igényszintet tartó szinházi elképzelésnek. 1972/73-tól Kaposvár már valamennyi bemutatójáért vállalhatja a felelősséget. Itt debütál 72-ben Ascher Tamás Szép Ernő Patikájának revelativan fájdalmas előadásával, majd Zsámbéki felfedezi Kleist Homburg hercegé

t, csaknem egyidŐben Szőke kecskeméti Heilbronni Katicáj

ával. Székely Szolnokon Mölleret "porolja le" /

Versailles-i rögtönzés és Dandin György

/. Ruszt pedig a III. Richárdd

al és a Troilus és Cressidáv

al megtalálja és kidolgozza egyéni stílusát. Az évtized közepéig e három színházban zajlanak le a legfontosabb bemutatók. A teljesség igénye nélkül néhány darab és rendezőt Tarelkin halála /Szőke István/ Ahogy tetszik /Zsámbéki/ Delaney: Egy csePD méz /Babarczy/ Barte Lajos: Szerelem /Ascher/ Sütő András: Egy lócsiszár vlrágva s árnap

j a /Zsámbéki/ Weaker: A konyha /Babarczy-Gazdag/ Dosztojevszkij : Ördögök /Ascher/ Schiller» Don Carlos /Ruszt/ Shakespeare: János király /Ruszt/ Csehov: Három nővér /Székely/ Örkény : Kulcskeresők /Székely/ Kerekes : Állami áruház /Ascher/ Euripidész: Sakkhánsnők /Ruszt/ Ezek az előadások már felmérték és feldolgozták a világszlnházban élő és ható tendenciák javarészét. És rendkívüli előnyüknek tudható be, hogy mindig a művek szolgálatában, soha sem öncélúan, magamutogatóan. E produkciók sohasem szakadtak el a való világ ábrázolásától, mint esztétikai vezérelvtől. A realizmus korábban egyedül üdvözítő stilus-módszerét azonban "beoltották" a stilizáció különféle változataival. Hiszen Sütő Egy lócsiszár virágvasárnap

ja cimü drámájának előadásában éppúgy megfér a színészi alakítások lélektani kimunkáltsága, az akciók és a szcenika "emelt" jelzésszerüségével, mint akár az Állami áruházb

an, vagy a Tarelkin halála esetében. Dosztojevszkij és Euripidész is más-más formakoncepcióban, de egyként a kifejezőeszközök széles, szinte eklektikus skáláján szólaltak meg. És a lényeg mindvégig a színészi ábrázolás elvesztett intenzi-