Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

tásának éa hitelességének visszaadása, sőt: fokozása volt. Annak a hitelességnek, amelyet a hazai szinházi üzemmenet - fővárosban és vidéken egyaránt - felvizezett, rutinszerűvé, modorossá ós patentirozottá tett. Világosan kell látnunk, hogy az új hullám elsősorban egy úgynevezett "új hitelességet" hozott a színészetbe; és minden egyéb törekvés erre a pedagógiai munkára épült. Ez az igény még a stilárisan egymástól oly távol álló színházakat is közös nevezőre hozta, mint például Ruszté ós Zsámbékié, Mert még a ruszti szertartás-színház is ezt kereste: a színészben rejlő intenzív és igaz hatások lehetőségét. Néhány éve, pontosabban Makk Károly Macskajáték

ának, tehát a dráma filmváltozatának bemutatója után, egy interjúban arról faggattam Dayka Margitot, hogy tudatosan játszik-e másként a kamera előtt, mint a színpadon. "Engem nem érdekel, hogy közelebbről vagy távolabbról fényképeznek, nekem mindegy, hogy mennyi látszik belőlem a képen. Okmánybélyeg méretben is a tőlem telhető szinten játszom." El kellett hinnem, amit mondott - illetve elhittem: a legnagyobb magyar szinészek egyike, aki már az első hazai hangosfilmben is szerepelt, és akinek mind ritkább színházi fellépései eseményszámba mennek, csakugyan nem tud arról, hogy eszköztárának különböző rekeszel volnának. A néző azonban megítélheti, hogy Dayka színpadon és filmen egyaránt tapasztalható kivételes hitelessége - némelyek ezt az intenzív magától-értetődést szeretik eszköztelenségnek nevezni mégsem teljesen egyforma. Mert igenis másként játszik például a Madách Szinház Holt lelkek előadásában, mint Huszárlk Szindbádfilmjében. S itt nem egyszerűen arról van szó, hogy különböző müvek és rendezők más-más jellegű szerepformálást, játékstílust igényelnek. Daykáról igazán elmondható volt, hogy majdnem azonos módon játszott filmen és színpadon, de nyilvánvaló, hogy ez a vitán felül korszerűen játszó színésznő is belekalkulálta alakításaiba a közönség helyzetét. Azt, hogy a zsöllyéből figyeljük-e egyetlen, változatlan méretű térben mozgó teljes alakját, avagy a tőle másfél méterre leállított kamera szemével állapodunk meg a képmezőt betöltő premier-plan-ján. A színész, ha netán nem foglalkozik is ezzel a jelentős különbséggel, de feltétlenül érzékeli

. A filmszínész bátrabban utánoz, bátrabban természetes, mint a szinpadi szinész. A döntő ok, ami a színészt a színpadon bizonyos fokú jelzésre készteti, hogy a kulisszák között, ebben a mindenképp és nyilvánvalóan mesterséges világban, az emberi alak feltét-