Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)
Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években
denesetre egy életteli, indulatoktél fűtött, emberi színházat hoztak létre a sztahanovista darabok korszaka után. Romantikát adtak, ami nem tűnt romantikusnak, konfliktusokat, amelyek épp annyira voltak stilizáltak, hogy üdvösen meghaladják az úgynevezett földhözragadt kis realIzmust* Furcsa módon mégsem az amerikai mesterek valamelyik darabja, hanem egy Shakespeare-produkció, a Madáoh Szinház kitűnő Vámos László rendezte, Gábor Miklós játszőtte Hamlet je volt az a produkció a hatvanas évek közepén, amely hirtelen feltárta a magyar szinházi fellendülés alapvető megalapozatlanságát: másként: elbizonytalanodását * A Hamlet kirobbanó siker volt; tartalmilag a tett csapdájába eső értelmiség drámáját adta, amelyre akkor jelentékeny rétegek erősen reagáltak, formanyelvében pedig az elegáns, felszíni modernséget képviselte. Jellemző azonban, hogy Gábor Miklós szőke parókát viselt, az öltözékek a reneszánsz mellett döntöttek. Mintha oaak az Ollvier-féle filmváltozat külsőségei elevenedtek volna meg; annak jóval korábbi korszerűsége azonban, akkor és itt, felülmúlhatatlanul modernnek tetszett. Egészen addig, amig a Royal Shakespeare Company Brook-rendezte Lear királya meg nem érkezett európai turnéja során Buda peatre is* Ekkor az angolok puritán szlnivilága, rusztikus bőrruházata egy pillanat alatt rombadöntötte a hazai, eladdig önmagától elragadtatott szinházi Ízlésvilágot. Mert mi történt? A Madách Szinház Hamlet jét Brook hatására átrendezték. Illetve: levették a műsorról, és rövid idő alatt átszabták a színészek ruházetát. Bőrjelmezeket kaptak ők is, azután folytatták az előadássorozatot. Kérdezzük meg még egyszer, mi történt valójában? Hem egyéb, minthogy hirtelen szemben találva magunkat egy keményebb, őszintébb, és ezért a világgal adekvátabb, megrázóbb színházzal, úgy gondoltuk, hogy a külsőségekben sebtében pótolható a magunk lemaradása. Hem a színészi megfogalmazásokban, nem a szituációk beállításában, nem az előadás belső hangsúlyain változtattunk, hanem a ruhákon. A szabómühelyben reméltük utolérni a világszinvonalat. Ez az eset mélyen jellemző a hatvanas évek hazai szinházfelfogásának korlátaira, kapkodó bizonyitáskényszerére, arra, hogy az oly soká provinciális magyar szinházi gondolkodás mily elképesztően önállótlan volt; éppen ezért, mert oly sokáig nem adatott meg számára a kitekintés lehetősége, mert előbb nem volt mód, később pedig szándék, hogy megismerje és beépítse a század európai szin-
