Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

házának esztétikai tapasztalatait* Próbáljuk meg, ha vázlatosan is, áttekinteni, melyek voltak azok a formanyelvi eszköztárak, amelyeknek, mint pusztán mesterségbeli arzenáloknak, a hatvanas-hetvenes évek fordulójára már kézre kellett volna állniuk. Éppenséggel azért, hogy a rendezői és színészi kultúra természetes, magától értetődő elemei lehessenek, és alkalmazásukat ne a divatok, hanem a bemutatandó müvek, a közölni vágyott tartalmak stilusszükségletei szabják meg. Mert ha egy kissé provokatívan, "sarkítva" fogalmazunk, azt la mondhatjuk, hogy a színpadon mindig osak eszközök vannak. Azok a bizonyos kifejezési eszközök, amelyek közvetíteni hivatottak a gondolatokat. Igen valószínű tehát, hogy a kritikusok elsősorban ezekkel a művészi eszközökkel elégedetlenek, hiszen a nézőtéren ülve osak ezek hiányosságait mérlegelhetik. A gondolat önmagában megfoghatatlan a színpadon, ahol mégoly nagy gondolkodók ia elsikkadhatnak - irók, rendezők, színészek -, ha nem találják meg elképzeléseik megfelelő közegét. Azt a formanyelvet, amely pontosan és félreérthetetlenül va* lósltja meg a rendezői koncepciót. Amikor tehát gondolatokat, állásfoglalást és magatartást kérünk számon a szinházi előadáson, gondoljuk meg, hogy sportszerűtlenek vagyunk. Az előadástól csak az Írói müveket kiteljesítő eszköztá rat várhatjuk; a gondolatok kontónereit. És lehetségesnek tartom, hogy van dramaturgiánk és filozófiánk - csak nem mindig jut érvényre. A gyakorlati színház, szép szóval: a szinházcsinálás ugyanis a stilisztikánál és a technikánál, azaz a mesterségbeli tudásnál kezdődik. Brook ezt igy fogalmazza meg: "... mindaddig, amig titokban azt hisszük, hogy a groteszk maszkok, a feltűnő smink, a súlyos kosztümök, a deklamáláa éa a baléttszerü mozdulatok önmagukban realisztikusak, következésképpen líraiak és mélyek - addig nem keveredünk ki a hagyományos színházművészet sablonjai közül," S e sorok természetesen nem a felsorolt eszközök elvetését hirdetik, hanem azt, hogy az egyes elemek "önmagukban", rendszertelenül nem érnek semmit. A hagyományokon csak tudatos eszközrendszerekkel lehet átlépni. A naturalizmusból - amely nálunk uralkodó hagyomány - nem lehet egy-egy "blickfenggal" megújhodni. Önmagában nem megoldás a lemásolt egzotikum, a felmelegített neoromantika, az angol vagy francia bulvárstilus egyetlen kelléke sem. Talán valahol Brechtnél kellene elkezdeni. Hogy megtanuljuk végre azt, amitől annyira irtózunk: az elidegenítést. Azt a rende-