Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

önálló szinházeszménnyel rendelkező színikritikusok, hanem /legjobb esetben!/ kiművelt literátorok Ítélték meg, akik az előadásról óhatatlanul annak saját, tehát önmagáról szuggerált képét fogadták el. Az esetleges elutasítások az irodalmi Ízlésből táplálkoztak, a színészeket az egyéni szimpátiák, a tetszik-nemtetszik mércéjével mérték. S hozzá kell ehhez még számítanunk azt is, hogy a szinházi előadásról, a korszerűségről szóló elméletek tökéletesen devalválódtak. Először mindent elvettünk, ami burzsoá eredetűnek, illetve f

elfogásúnak számithatott, tehát minden izmust

, mindazt, ami a módszert tekintve nem volt realistának nevezhető. Jött a Sztanyiszlavszkij-rendszer unos-untig szajkózása, annak lényegi ismerete és megértése nélkül, mint szemináriumi tantárgy. Amikor már nem volt kötelező katekizmus, akkor sem hitt benne senki, s különben is itt volt az új pápa, Brecht, az ő elidegenítési effektusával

. Sokáig őbenne is afféle politikai divatot látott a szakma; a színészek pedig egyenesen közönségellenesnek tartották. Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a hetvenes évek elején a magyar szinház ösztönösen próbált megkapaszkodni saját gyökereiben, régi beidegzettsógeiben, amelyek a társalgási realizmus és a patetizáló érzelmesség különös keverékét segítették elő. Végső soron egyfajta bizonytalanságot: Gellért Endre miniciózus, perfekt előadásaihoz sem, a Jób Dániel-féle oldottsághoz sem akartak "egy-az-egyben" visszatérni, - elvégre ezek voltak a meghaladni kívánt korszakok! - új fogódzók azonban nem álltak kézre. Legalábbis nem színháziak. Irodalmi ihletésre szorult a magyar színjátszás, illetve azt kapott az amerikai realisták jóvoltából, akiket a kulturális enyhülés szele ekkor fújt felénk. Williams ós Miller, majd Albee. Ők hozták a felvirágzás lehetőségét. Ők, az ötvenes évek Amerikájának drámairó-sztárjai. Nem véletlen, hogy darabjaik olyannyira megfeleltek nekünk. Tartalmi revelációt egyszerűen azáltal képviseltek, hogy elénk tártak egy eladdig tőlünk elzárt világot. Stiláris szempontból pedig ideális igényeket támasztottak: épp azt kérték a színháztól, amit a magyar szinpad adni tudott. Posztnaturalizmust, némi szimbollkusságot a szcenikában, és olyan színészetet, amely érzelmesen, szenvedélyesen, lényegében teátrálisan realista. Az amerikaiak tehát a háború előtt megszakadt polgári szinházeszmény kontinuitására adtak lehetőséget. Ezek az előadások és a mellettűk-hatásukra létrejött klasszikus drámai bemutatók is, min-