Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

Alighanem ideje, hogy meghatározzuk azok korát, akik nézetünk szerint a "fiatal színházat" létrehozták, ós máig képviselik. A név sor szűk aggképp lesákiti a rendezők karát. És nemcsak azért, mert az egészen fiatalok, a csak nemrég pályakezdők nem tekinthetnek viszsza olyan munkásságra, amelynek alapján biztonsággal idesorolhatnánk őket, hanem azért is, mert a kritikusok sem egyeznek meg egy mindenki által elfogadott listában. Elképzelhető, hogy másvalaki számára ez a névsor tehát hosszabb, vagy rövidebb. Én, Ruszt, Babarczy, Zsámbéki, Székely, Ascher, Ács, Szikora működését, illet ve még néhány rendező - igy például Marton László, Valló Péter, Gazdag Gyula, Szőke István némely előadását sorolom az "új hullám" tárgykörébe. Vagyis olyan szinházi produkciók létrehozóit, amelyek drámai látásmódjukat, következésképp színészi eszközeiket tekintve, lénye gi változást hoztak a hetvenes évek színházához képest. Es ezzel a definícióval voltaképp elérkeztünk arra a pontra is, ahol meg kellene határozni a hatvanas évek színházát is. Ez egyébként nyilvánvalóan nem a jelen dolgozat feladata; mégis legalább utalásszerűén, kénytelenek leszünk foglalkozni a kérdéssel: milyen volt a hatvanas évek, még pontosabban, az ötvenhat utáni idők magyar szin háza. Bizonyos szervezeti jellemzőire már utaltam, fejtegettem a stabilizáció buktatóit és belharcait. De karakterizálandó volna e szinházi korszak művészi arculata is. Sajnos, átfogó tanulmányok, színháztörténeti munkák nem állnak rendelkezésünkre e témában. Hiányoznak a rendezői pályaképek és a szinházi műhelyek felmérései. Maradnak a korabeli kritikák és a magunk emlékei. Ám a kritikák még emlékeinknél is viszonylagosabbak. Nem csupán azért, mert természetesen nem tükrözhetik a távlatos megközelítést, azaz nincs összehasonlítási alapjuk a mából nézve. De ha ezt nem is kívánhatjuk, elfogadhatnánk a koraheli véleményeket, ha az akkori kritika mércéi, viszonyítási pontjai megfelelőek lettek volna. De nem lehettek azok. Egyszerűen azért nem, mert amikor ötvenhat után a magyar szinház újraéledt, ennek a konszolidált nekibuzdulásnak immár vagy negyedszázada nem voltak nemzetközi paraméterei. Gondoljuk meg, hogy legalábbis 1938-től kezdve, a világra való kitekintés milyen korlátok közé szorult /nem be szelve arról, hogy persze korábban sem voltunk éppen az európai szinházi izlés fellegvára/, s nyilvánvaló: ami a szinikritikát illeti, annak elsősorban és hagyományosan irodalmi fogantatását ez a bezártság csak tovább erősitette. Magyarán: a hazai szinházet nem 138