Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)
Kiss Eszter: Adaptációk a magyar színpadon 1957-1982 között
élők köznyelvi szinten "beszélnek", s mely ez európai ember számára ismeretlen és érthetetlen. Ml indokolta mégis a miinek más kultúrkörbe való adaptálását, ahol sem gyökerei, sem kialakult kódrendszere, csatornái nincsenek? E kérdésben Kazimlr Károlyt idézzük, aki a Ramajanár ól szólván a következőket irtat "A hősköltemények, naiv eposzok a legelemibb, legfájóbb, legtisztább gondolatok és érzések kisugárzásai... A legmagasabbrendü művészeti emlékei ősködbe tűnő koroknak/ Ez tehát azt jelenti, hogy Kazimlr a számunkra érthetetlen és távoli kultúra kinoseiben nem az idegent, hanem a közösét , az általános érvényűt látja, s véli transzponálhatónak. Ugyanakkor az is fontos számára, hogy megmentse az emberiség közös kincsét az új generációk számára - a saját eszközeivel. Megjegyzi még ebben az Írásában, hogy a Rama Jenán ak olyan felmérhetetlen hatása volt a hindu művészetre, mellyel Európában csak az Iliász és az Odüsszea hatása mérhető össze* S végül a harmadik okt "Az egyetemes színjátszás új erőre kap, ha e forrásokhoz járul /.../ az európai színházművészet önmagát szegényIti, amikor a megújulás nagy talizmánját újra és újra saját körén belül keresi. "^ 1 ^ Mindebből nyilvánvaló, hogy Kazimlr nem az egzotikumot keresi ezen az úton, melyen több-kevesebb sikerrel is járt. A Ramaj an a előadásában tettenérhető alkotói módszerének leglényegesebb jellemzője az, hogy nem elsődlegesen irodalmi megközelítéssel nyúlt az eposzhoz, hanem átfogóbban, a keleti kultúra felől közelített: az indiai szinház! formanyelv /mozgás- és gesztusnyelv/ áttranszponálásával próbálta sz indiai eposzt megérteni, megjelenítését hitelesíteni. Ez nem azt jelenti, hogy az indiai színház formanyelvét "lemásolta", közvetlenül átemelte az eredeti jelrendszert, hiszen az a magyar - s általában az európai - közönség számára dekódolhatatlan lenne /s a színészek számára ia megtanulhatatlan/. Az indiai szinház tanulmányozása során színészei egy az eredeti konkrét jelentésvilágtői elvonatkoztatott, stilizált mozgás- és gesztusnyelvet sajátítottak el, s ehhez járultak az előadás tárgyi szimbólumai. S igy, bár az elvonatkoztatás visszautal az eredeti kontextusra, mégis az általánosításnak ez már egy olyan szintje, mely eltérő közegben is értelmezhető. Hasonlóképpen járt el Kazimlr Károly az irodalmi anyag dramatizálásakor is: megkereste az eposznsk azt a magvát, amely egyréazt drámaisága folytán szinpadképessé, másrészt általános érvénye által számunkravalóvá tette a müvet s tartalmait. Kazimlr az eposz egészéből /Jánosy István fordította/ kifejtette
