Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Kiss Eszter: Adaptációk a magyar színpadon 1957-1982 között

azt a szálat, mely drámai cselekményt hordoz, s osak azokét az epizódokat hagyta meg, melyek funkcionálisan kapcsolódnak ehhez a szélhoz. Az események menete röviden a következő: Ráma királyfit apja elUzi, megtagadva tőle a trónt, de nem belaő meggyőződésből teszi ezt, hanem felesége kérésére. Ráma ellenvetés nélkül számkivetésbe vonul feleségével, Szitával, s öccsével. Vándorlásaik közben Szitát elrabolja Rávana, a rákaaazák királya. Végül Ráma kiszabadítja őt Hanumán majom-miniszter segítségével, s hazatérhetnek. Idáig a mesés, epikus történet, melyben a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését. De Kazimlr megtoldotta ezt az eseménysort a Válmlnkl-féle változat VII. könyvének epizódjával, amely Szita eltaszitását beszéli el hazatérésük után. Ráma alattvalói ugyanis kételkednek abban, hogy Szita Rávana rabságában megőrizte tisztaságát, ezért Ráma - mivel királyként fontos számára a közvélemény - meggyőződése és érzelmei ellenére megtagadja feleségét. S igy bontakozik ki visszamenőleg la a drámaiság: Ráma ugyanazt a bünt követi el, mint egykor epje vele szemben. Tudje, hogy mit kellene tennie, mégis annak ellenkezőjét teszi, ezzel pusztulásra Ítélve szerelmüket, beteljesítve s tragédiát. /Bár később Ráma megbánja tettét, Szita mégsem tér vissza hozzá, hanem elnyeli a föld, az asszony erényességót bizonyítandó. S bár a túlvilágon a házastársak újra egyesülhetnek, a nézőben mágia a tragédia csapódik le. /S Így az adaptációnak sikerült egy abszolútnak vélt erkölca- és értékrend drámai inverzióját megjelenítenie. A dramatizálás másik erénye volt, hogy az eposz determinisztikus világképével szemben a tetteket az alakok akaratának, döntéseinek megnyilvánulásaiként láttatta. A nagyszabású vállalkozás persze együtt járt bizonyos egyenetlenségekkel is produkcióban. A színészi játékban például Venczel Vera a megtestesült Szita volt, árnyalt játékával hitelesíteni tudta a megjelenített világot. Esztergályos Cecilia is eleven figurát teremtett Hanumán szerepében. De mellettük a legtöbb színész - talán éppen a stilizáció következtében - megelégedett általánosságok jelzésével, élettelen jelképek megtestesitésével. A kritikusok többsége erőltetettnek érezte ez aktualizáló, modernizáló effektusokat, jelképeket is. Ennek ellenére sem lehet elvitetni Kazimlr Károly és az egész alkotógárda /nagyrészt a Thália Szinház társulata/ érdemeit, s a vállalkozás sikerét. Mert ez az előadás arról tanúskodott, hogy Kazimlr Károly felismerte ugyanazt, amit Barta András igy ir le Michel Toumier mitosz-felfogását megfogalmazva: " /.../ Igy elbeszélve a mítosz csupán gyermekmese, egy árnyjátékkal tűzdelt bábszinházi e106